Hát eljött ennek is az ideje. Ne tudom pontosan mikor voltam utoljára Gerecse 50-en, de a huszadikon biztos, mert ott egy fejpántot kaptuk, ami még azóta is megvan. Ez a Gerecse 50 egyfajta mumusként él/élt bennem, mert eddig négyszer teljesítettem, természetesen gyalog, és mind a négy alkalommal esőben tökig érő sárban, a bakancsomon több kiló ráragadt kolonccal. No meg kellő erőnlét híján. Nem csoda ha jó tíz évvel ezelőtt letettem arról, hogy rendszeres Gerecsézős legyek.
Persze a világ, és hál’ istennek én is, változik. Ez az 50 km most egy sorozatban illeszkedő kihívás volt, és nem egy meggondolatlan cselekedet.
Azt kell, hogy mondjam, nem volt valami sikeres a felkészülés utolsó szakasza. Az előző hétvégén (04.10.) futottam egy félmaratont a Vivicittán Pesten. Ez nem várt módon eléggé megviselt. Rendes izomlázam lett, ami több napon keresztül eltartott. Szerettem volna még egy lazábbat futni a két esemény között, de hol a szervezetem, hol az időjárás gátolt meg ebben. Jah, időjárás! Hát persze, hogy a hetek óta tartó gyönyörű tavaszi időnek, most kellett vége szakadnia! Hidegfront, több napos eső, viharos szél. Nah, ezt már megint jól bevonzottam… Már előre vizionáltam a tökig érő sarat, meg az elnehezült cipőket, a szétment térdízületekkel megfűszerezve. Lehet, hogy ez a lelki stressz sem segített a megfelelő ráhangolódásban. De hogy miért kell minden terep 50-eselőtt így járnom??? Na, ilyenkor szoktam előrántani az utolsó fegyveremet, a pozitív kisugárzást! És bejött!!! Nem mondom, hogy nem láttunk sarat meg pocsolyákat, de gyakorlatilag száraz terepen futottunk. Na de ne szaladjunk ennyire előre, akármennyire is száraz a terep.
Szokás szerint keveset aludtam az esemény előtti éjszaka, nem is gondoltam, hogy ez másképp lesz, de így legalább volt időm mindekre. Időben elmentem a találkozó helyszínére, mert András felesége, Szilvi megígérte, hogy elvisz a helyszínre. Kicsit megszínesítette a várakozást a Szilvi azzal hogy megcsúszott időben, de nem maradtam le semmiről. Viszont így a kellő bemelegítésre nem maradt idő. Pontosabban semmilyen bemelegítésre nem maradt idő. Priger Pisti már ott várt rám, vele tartott egy ismerőse is, nocsak, hármasban fogunk futni? Gyors nevezés, köszönés a kollégáknak, mert szép számban megjelentek és hajrá, futás. A forrásig Pisti cimborája igen erős iramot diktált, meg is szólalt a vészcsengő, csak semmi rohanás, mert messze van a vége! Vissza is fogtam magam, majd megvárnak ha akarnak. Még közben küszködtem a technikával is egy kicsi, mert a telefonomban a GPS és az útvonalrögzítő program mikor vesszen össze, ha nem most, amikor élesben kéne működniük. De mire a János-forráshoz értünk minden rendben volt, én bemelegedtem, a telefon meg működni kezdett. Korábban felvetették, hogy aki futni akar ne induljon korán, mert nem a futók tempójához mérten érkeznek meg az ellenőrző pontra a bélyegzős ellenőrök, de itt a forrásnál nem volt gond. Ebből a szempontból csak Tardoson volt egy félperces várakozásunk meg Héregen írták alá bélyegző helyett. A többi helyszínen már ott voltak.
A János-forrás után kezdődött az első komoly emelkedő. Szerencsére tudtuk mi vár ránk, mert erre többször futottunk már a tavaszi felkészülések keretében. Be lehetett osztani a testi és lelki erőt, és kontrollálni lehetett az állapotunkat. Na itt egy kicsit kellemetlen meglepetéssel tapasztaltam, hogy nehézkesen tudok csak futni, és mintha a savasodás előtti izomfáradságot érezném a lábaimban. Hajaj, ezek nem jó előjelek. Még el sem kezdődött a műtét és már haldoklik a beteg? Mi lesz itt később? Nem is erőltettem, hogy úgy és ott is fussak mint korábban, itt is azt választottam, mint a vértesi futáson, hogy szépen séta volt ott ahol nagy volt az emelkedő és csak ott futottam, ahol nem kellett belehalni a futással haladásba. Ezt a hozzáállást megőriztük az egész távon és végül is bevált. Sikerült megmásznunk az első komolyabb emelkedőt, és amikor felértünk a baji vadászházhoz vezető útra örömmel konstatáltam, hogy nem lett rosszabb az állapotom, talán még javul is egy kicsit. Valószínű, hogy mostanra ébredtem föl igazán. A második pontig az út hátralévő részében már pihentetőbb szakasz jött, lefelé kellett futni. A baji vadászház után egy kicsit hullámvasút szerű szakasz jött, de nem volt vészes sem az emelkedős sem a lejtős szakasza. Aztán már egyértelműen lefelé kellett futni, mentünk a völgybe, Tardos irányába. A falu előtt pár kilométeres műúton futás volt a feladat. Ezzel nem lehetett probléma. Szép nyugis tempóba futottam. Pisti és a cimborája kicsit hektikusan adták elő a futás, vagy elhúztak tőlem, vagy sétáltak. Mintha most én léptem volna abba a szerepbe, amit általában András szokott előadni, a biorobot-konstans futást. Na persze nem abban a dimenzióban ahol Ő szokott járni, de a magam módján igyekeztem mindenhol futni ahol lehet, és inkább az egyenletes, de nem túl gyors haladásra törekedtem. Mire beértem Tardosra Pisti már ott várt rám, mert megint lehagyott, sőt a cimborája már ott sem volt, mert pihenés, evés-ivás nélkül ment is tovább. Azt mondta, hogy szálkásít, ezért nem eszik-iszik úgymint mi. Szerintem meg rosszul csinálta, mert ezt úgy nem lehet, de hát ez az ő dolga.
A szokásos evés-ivás után jött a következő nagyobb falat. Tardos után a bánya hegy oldalán kellett körbemenni Pusztamarótig, ami tisztességes emelkedővel kezdődött. Itt sem kapkodtuk el a futást, gyalogoltunk a nehezebb részeken és ott futottunk ahol már jól esett. Természetesen miden emelkedő után lejtő jön, itt sem volt ez másképp. Csakhogy ez a lejtő nagyon veszélyes volt, pláne egy futó számára. A szűk ösvény csupa szikla és kő volt, nedves, nyirkos, minden lépés egy potenciális bokatörés lehetőségét rejtette magában. Persze az ember tempósan halad lefelé, kapkodja a lábát ahogy tudja, de ha egyszer is mellélép, addig tartott a túra. Pistiből itt is kibújt az állat, hangosan dalolva úgy rohant lefelé, mintha neki nem kellett volna a földet érnie, a kövek között pattognia. Lényeg a lényeg, hogy mindenki megúszta ép kézzel és lábbal. A pusztamaróti ellenőrzőponton ismét evés-ivás, valamint megvártuk Pisti cimboráját, akit még a Tardos utáni emelkedőn hagytunk le, mert futás helyett csak sétált. (Lehet hogy addigra már kiszálkásodott?) Innen már egy lazább terep jött, az út első kétharmadában nem volt semmi különös, kicsit fel, kicsit le, de átlagban sima terepen haladtunk. A szakasz utolsó harmada megint egy ajándék rész volt, lefele kellett futni. Na itt volt nekem az a rész amit a vértesen a műúti szakasz. Remek iramot mentem, élveztem ahogy suhan a táj mellettem, ami jött emelkedő azt lendületből megoldottam. Így, szinte repülve érkeztem meg Héregre a 26. km-nél lévő állomásra. Ez a szakasz olyan jól sikerül, hogy még pár percet várnom is kellett Pistire. Na mondanom se kell, nem is volt több ilyen. Itt még csak az elsősegélynyújtó csapat volt letelepedve, ők írták alá az itinerünket. Megint ettük-ittunk, aztán nézegettük az utat, hol tart Pisti cimborája, de nagyon nem akart megérkezni. Mondtam a Pistinek, hogyne ácsorogjunk sokáig, mert kihűlünk, lemerevedünk, és a Bánya hegy előtt nem jó ómen úgy nekivágni a szakasznak.
És eljött a híres-hírhedt emberevő, lélekgyilkoló, oxigén sátortért kiáltó szakasza a túrának, a Bánya-hegy. Csak 2 km hosszú, de több száz méternyi emelkedőt jelent, ami nem is egyenletesen van elosztva, hanem egy nagyon durva és egy nagyon-nagyon durva szakasz alatt emelkedik az ember sokat. Talán pár száz méternyi futható rész van az egészben. Persze nekünk futható. Bár tíz éve jártam erre utoljára, de ez sajna földtörténeti szempontból értékelhetetlenül kis idő, így a természetformáló erők nem tudták kifejteni áldásos tevékenységüket, azaz az a rohadt hegy nem lett laposabb. Másztam felfelé, szakadt rólam a víz és még a fülemen keresztül is vettem a levegőt. Ez a második olyan pontja a Gerecse 50-nek, amely igazi személyiség formáló erővel bír. Több értelemben is ez a csúcsa a túrának. De hát ezt is leküzdöttük. Kb. háromnegyed tíz volt amikor felértünk az ellenőrző állomáshoz. Miközben kifújuk magunkat volt időnk egy kicsit beszélgetni az ottani ellenőrző állomáson posztoló idősebb úrral. Mesélte, hogy az idei versenyen az első futó 8:20-kor már ott volt, de ez egy kicsit gyengébb volt mint a tavalyi, mert akkor 8:15 volt az első bélyegzés ideje. Pff, még hogy nincsenek UFO-k a földön! Hát ezek biztos azok, mert az ember ilyen nem tud! Miután jól kicsodálkoztuk magunkat ideje volt indulni, mert még majd a fele hátra volt. A következő állomás a zsíros kenyér bázis volt Vértestolna határában. Itt bélyegzés nem volt, csak enni-innivalókat kaphatnak az erre járók. Az ide vezető út számomra újdonság volt, mert halvány emlékeimben úgy élt ennek a pontnak a megközelítése, hogy torony iránt átvágtunk egy lankás réten, mert más messziről lehetett látni a pontot. Na a hivatalos, kék jelzéssel jelölt út ennék jóval sarkosabb, vagyis kerül egy nagyot mielőtt oda vezetne a ponthoz. Nem esett jól a bóklászás és a kerülés, volt olyan hogy mintha messzebb kerültünk volna a céltól mint az első pillantásnál. Persze ez csak lelkileg esett nehezemre, mert a tereppel itt sem volt semmi baj. Ennél a frissítőállomásnál nagy lelkesedéssel kínálgatták a zsíros kenyeret, nagy tálból hagymát lehetett csipegetni hozzá, fenséges illata volt. De nem mertem enni, mert nem épp a könnyen emészthető kategóriába tartozik a hagymás zsíros kenyér. Nem szerettem volna, ha pár kilométer múlva feljön megnézni a zsíros kenyér, hogy ki is ette meg. Viszont az egyik hölgy kezében megvillant egy szeletke kenyér, ami valami édeskésen pirosló réteg figyelt! Lekvár!!! Nem átallottam megérdeklődni, hogy vajh lekváros lehet-e kérni, mert azt szívesen ennénk. Naná hogy lehetett! Itt minden értünk volt! Míg egy hölgy egy jó réteg lekvárt rittyentett a kenyerünkre addig egy másik elkezdte sorolni, hogy hány féle lekvárból lehetne válogatni! Lenyűgöző volt, de sajnos nem állt módunkban végig kóstolni a lekvárlapot. Ittunk szódát, amely szintén a helyi kínálat része volt és nagy köszönések közepette tovább álltunk, izé, futottunk. A következő részben a monotonitás volt a legnehezebb. Itt is kicsit le, kicsit fel, kicsit le, kicsit fel. Igen, az hullámvasút. Itt is be kellett kapcsolni a robotpilótát és kikapcsolni a józanész ellenőrzőállomás utáni vágyát. Ebből a monotonitásból először érdekesnek, azután egy kicsit félelmetesnek tűnő hangok riasztottak fel. Jobb kéz felöl, a sűrű erdőből vaddisznók röfögése hallatszott nem túl messziről. Nem kellett sokáig gondolkodni, hogy mit is jelent ez. Ha jól tévedek az anyakocáknak most vannak kicsinyeik. Ha az ember rosszkor van rossz helyen és összefut egy ilyen jólszituált vaddisznó családdal, nem az lesz az első dolguk, hogy meghívjanak ismerősnek a fészbúkon! Ráadásul, már megint lehagytam a Pisit, meg még egy srácot, így közel s távol egy lélek sem volt. Na szerintem itt futottam meg a legjobb kilométeremet amit nem lefelé futottam. De szerencsére nem kereszteztük egymás útját, sőt még a többiekét sem, mert este nem arról szóltak a katasztrófa híradók, hogy a Gerecse 50-enen vaddisznók támadták meg a túrázókat. Koldusszállás előtt aztán utolért a Pisti is, így együtt futottunk be az ellenőrző állomásra. Pár perc frissítés után nekiláttunk az utolsó nagyobb falat emelkedőnek. Ha a Bánya-hegy testileg tudja megtörni az embert, akkor a Koldusszállás és Kisréti vadászház között hosszú, sunyi emelkedő lelkileg teszi ugyan ezt. Itt is ameddig tudtam futottam felfelé is, mert arra felismerésre jutottam, hogy ha a Pistivel gyalogolok együtt, azt a tempót nem bírom tartani, olyan gyorsan megy. Kénytelen voltam előrefutni, hogy mire az ellenőrző ponthoz érünk addigra érjen csak utol. Megoldottuk. Így valahogy nem volt olyan vészes, és mindenképp rövidebb idő alatt letudtuk ezt a szakaszt. Az utolsó előtti ellenőrző pont következett, az autópályahíd. Ez az út is meg volt fejben, mert sokszor futottunk erre, így azt reméltem, hogy kényelmes és néhol óvatos tempóban leutazzuk a távot. Jah, majdnem. Pisti bemutatta a második ámokfutását lefelé. Hát nem azt mondom, hogy jobban elfáradtam mint az előző felfelé vezető szakaszon, de nem erre készültem. Rohantunk ahogy a csövön kifért. Ez azért volt néhol ciki, mer igen meredek lejtők is voltak, ahol már nagyon nem kívánta a térdem, hogy száguldjak lefelé. Le is maradtam, aztán ahol lazább tempóra váltott a Pisti, mert egy kicsit emelkedett, én ott ugyanúgy vágtázhattam tovább, hogy utolérjem. Nem volt egyszerű. Ez már olyan véghajrá szagú dolog volt a Pistitől, amit már megszokhattam tőle. Gondoltam is, hogy na szevasz jön az utolsó rész, a panoráma út, persze felfele, ott majd jól otthagy, aztán kulloghatok haza egyedül. De nem így történt. Kicsivel elmúlt dél amikor megkaptuk az utolsó előtti bélyeget az autópályahídnál. Irány a Turul. Szép emlékű edzéseink színtere, mondhatni hazai terep. Hmm, hogy mennyivel másabb 44 km-rel a lábunkban! Futottunk is, de az S kanyarig többnyire gyalogoltunk. Aztán a kanyar után összeszedtünk minden akaratunkat, mert már energiából nem sok maradt, és elfutottunk a célig. Jó sokan voltak ott, de mindenki valahogy másik irányból közelített. Azt hiszem az összes túrának itt volt a végállomása. Néztek is ránk, hogy ezek meg honnan jönnek, meg miért futnak, meg különben is hogy néznek ezek már ki? Az egyik hölgy a bélyegzősök közül hamar kapcsolt, hogy nem kifejezett óhajunk azt a 20-30 embert kivárni, így a 46. km után és volt olyan kedves és lebélyegezte a papirkánkat. Ezúton is köszönet érte!
Nem volt más hátra, mint visszatérni a Jubi Parkba. De jó is lett volna, ha ezt így egy mondatban le lehetett volna tudni. De nem lehetett. Az eddigi négy Gerecse 50-en az utolsó kegyetlen döfést az ember testén-lelkén a lépcsőzés okozta lefelé. Most is. Sajnos a régi emlékek ismét visszatértek a kíméletlen térdfájás formájában. Mindek egyes lépcsőfok ezernyi tűszúrást eredményezett a térdemben, na itt is majd be sz….m. Eh, hát én nem erre lettem kitalálva, ezt most már be kell lássam. Hiába volt az eddigi pár éves futkorászás, vannak olyan szerkezetetek a térdemben, melyek soha nem fogják bírni ez effajta megpróbáltatásokat. Eddig lehetett a nehéz sáros bakancsokra fogni a dolgot, hogy azok húzták, vonták, facsarták a lábamat térdfájósra, de itt most semmi ilyen nem volt. Lehet, hogy sokat gyalogoltunk felfelé? Lehet, hogy sokat és/vagy gyorsan futottam lefelé? Lehet, hogy nem voltam felkészülve eléggé? (De akkor a vértesi maraton miért sikerül olyan jól???) Amikor elgondoltam, hogy lefutom a Gerecse 50-et azt reméltem, hogy sok kérdésemre választ kapok. Sajnos nem ez történt. Most még több kérdés vár válaszra, mint annak előtte. Most úgy gondolom, hogy a Kinizsi 100-at nem szabad elkezdenem, mert annak semmi értelme, hogy 60, 70 km-nél feladjam, mert a térdeim felmondták a szolgálatot. Mert, ha a vértesinél több gyaloglás készített ki, akkor ott csak gyaloglás lesz, még jobban ki fogok készülni. Ha a sok lefele futás készített ki akkor talán jobb a helyzet, de a gyalogos túratempóm jóval elmarad a Pistiétől, így ott csak visszafognám, annak sem látom értelmét. Arra, hogy végig fussuk a Kinizsi 100at kevesebb az esélye, mit a lottó ötösnek. Egyelőre be kell látnom, hogy ehhez még kevés vagyok. De ahogy a mondás tartja három a magyar igazság. Majd a májusi Terep 50-esen kiderül, hogy melyik mutatványom áll közelebb a valóságoshoz, ez vagy a vértesi. És az egészben az a legfurcsább, hogy amikor a lépcsők elfogytak és lehetett ismét futni, az teljesen jól ment. Nem mondom, hogy a fittségtől szárnyaim nőttek, de az 1-es úton átkelvén megállás nélkül futottunk a Jubi Parkba. Volt egy aranyos helyzet: a főiskola mellett beértünk több túrázót, akik a maguk kényelmes tempójában bandukoltak vissza a kiindulási ponthoz. Mi megpróbálunk mindenkit kikerülni, de egy lépcsőnél fékezni kellett, mert kicsi volt a hely. Látták rajtunk hogy igen nagy a lendületünk, és az egyik hölgy oda szólt a másiknak, hogy álljon már félre, mert mi futnánk, hogy beleférjünk a két órába. Na itt kinyílt a nagyképernyős arcszerkezetem és hanyagul odamondtam ami akkor épp eszembe jutott, hogy nem a két óra a cél, hanem a hat és fél! Egyből leesett a társaságnak, hogy akkor ez nem a 20 km-es táv volt, hanem az 50-es. Még hallottam, hogy gratulálnak és azért ez már akkor és ott igen jól esett. Valahogy a közlekedési lámpák istene is velünk volt, mert mindenhol épp zöldre váltott a lámpa, így egy lendülettel tudtunk befutni a célba, ÉÉÉÉÉS 6 óra 40 perc alatt sikerült teljesíteni a XXX. Gerecse 50-et!!!
Amit sikerült rögzíteni:
Persze a világ, és hál’ istennek én is, változik. Ez az 50 km most egy sorozatban illeszkedő kihívás volt, és nem egy meggondolatlan cselekedet.
Azt kell, hogy mondjam, nem volt valami sikeres a felkészülés utolsó szakasza. Az előző hétvégén (04.10.) futottam egy félmaratont a Vivicittán Pesten. Ez nem várt módon eléggé megviselt. Rendes izomlázam lett, ami több napon keresztül eltartott. Szerettem volna még egy lazábbat futni a két esemény között, de hol a szervezetem, hol az időjárás gátolt meg ebben. Jah, időjárás! Hát persze, hogy a hetek óta tartó gyönyörű tavaszi időnek, most kellett vége szakadnia! Hidegfront, több napos eső, viharos szél. Nah, ezt már megint jól bevonzottam… Már előre vizionáltam a tökig érő sarat, meg az elnehezült cipőket, a szétment térdízületekkel megfűszerezve. Lehet, hogy ez a lelki stressz sem segített a megfelelő ráhangolódásban. De hogy miért kell minden terep 50-eselőtt így járnom??? Na, ilyenkor szoktam előrántani az utolsó fegyveremet, a pozitív kisugárzást! És bejött!!! Nem mondom, hogy nem láttunk sarat meg pocsolyákat, de gyakorlatilag száraz terepen futottunk. Na de ne szaladjunk ennyire előre, akármennyire is száraz a terep.
Szokás szerint keveset aludtam az esemény előtti éjszaka, nem is gondoltam, hogy ez másképp lesz, de így legalább volt időm mindekre. Időben elmentem a találkozó helyszínére, mert András felesége, Szilvi megígérte, hogy elvisz a helyszínre. Kicsit megszínesítette a várakozást a Szilvi azzal hogy megcsúszott időben, de nem maradtam le semmiről. Viszont így a kellő bemelegítésre nem maradt idő. Pontosabban semmilyen bemelegítésre nem maradt idő. Priger Pisti már ott várt rám, vele tartott egy ismerőse is, nocsak, hármasban fogunk futni? Gyors nevezés, köszönés a kollégáknak, mert szép számban megjelentek és hajrá, futás. A forrásig Pisti cimborája igen erős iramot diktált, meg is szólalt a vészcsengő, csak semmi rohanás, mert messze van a vége! Vissza is fogtam magam, majd megvárnak ha akarnak. Még közben küszködtem a technikával is egy kicsi, mert a telefonomban a GPS és az útvonalrögzítő program mikor vesszen össze, ha nem most, amikor élesben kéne működniük. De mire a János-forráshoz értünk minden rendben volt, én bemelegedtem, a telefon meg működni kezdett. Korábban felvetették, hogy aki futni akar ne induljon korán, mert nem a futók tempójához mérten érkeznek meg az ellenőrző pontra a bélyegzős ellenőrök, de itt a forrásnál nem volt gond. Ebből a szempontból csak Tardoson volt egy félperces várakozásunk meg Héregen írták alá bélyegző helyett. A többi helyszínen már ott voltak.
A János-forrás után kezdődött az első komoly emelkedő. Szerencsére tudtuk mi vár ránk, mert erre többször futottunk már a tavaszi felkészülések keretében. Be lehetett osztani a testi és lelki erőt, és kontrollálni lehetett az állapotunkat. Na itt egy kicsit kellemetlen meglepetéssel tapasztaltam, hogy nehézkesen tudok csak futni, és mintha a savasodás előtti izomfáradságot érezném a lábaimban. Hajaj, ezek nem jó előjelek. Még el sem kezdődött a műtét és már haldoklik a beteg? Mi lesz itt később? Nem is erőltettem, hogy úgy és ott is fussak mint korábban, itt is azt választottam, mint a vértesi futáson, hogy szépen séta volt ott ahol nagy volt az emelkedő és csak ott futottam, ahol nem kellett belehalni a futással haladásba. Ezt a hozzáállást megőriztük az egész távon és végül is bevált. Sikerült megmásznunk az első komolyabb emelkedőt, és amikor felértünk a baji vadászházhoz vezető útra örömmel konstatáltam, hogy nem lett rosszabb az állapotom, talán még javul is egy kicsit. Valószínű, hogy mostanra ébredtem föl igazán. A második pontig az út hátralévő részében már pihentetőbb szakasz jött, lefelé kellett futni. A baji vadászház után egy kicsit hullámvasút szerű szakasz jött, de nem volt vészes sem az emelkedős sem a lejtős szakasza. Aztán már egyértelműen lefelé kellett futni, mentünk a völgybe, Tardos irányába. A falu előtt pár kilométeres műúton futás volt a feladat. Ezzel nem lehetett probléma. Szép nyugis tempóba futottam. Pisti és a cimborája kicsit hektikusan adták elő a futás, vagy elhúztak tőlem, vagy sétáltak. Mintha most én léptem volna abba a szerepbe, amit általában András szokott előadni, a biorobot-konstans futást. Na persze nem abban a dimenzióban ahol Ő szokott járni, de a magam módján igyekeztem mindenhol futni ahol lehet, és inkább az egyenletes, de nem túl gyors haladásra törekedtem. Mire beértem Tardosra Pisti már ott várt rám, mert megint lehagyott, sőt a cimborája már ott sem volt, mert pihenés, evés-ivás nélkül ment is tovább. Azt mondta, hogy szálkásít, ezért nem eszik-iszik úgymint mi. Szerintem meg rosszul csinálta, mert ezt úgy nem lehet, de hát ez az ő dolga.
A szokásos evés-ivás után jött a következő nagyobb falat. Tardos után a bánya hegy oldalán kellett körbemenni Pusztamarótig, ami tisztességes emelkedővel kezdődött. Itt sem kapkodtuk el a futást, gyalogoltunk a nehezebb részeken és ott futottunk ahol már jól esett. Természetesen miden emelkedő után lejtő jön, itt sem volt ez másképp. Csakhogy ez a lejtő nagyon veszélyes volt, pláne egy futó számára. A szűk ösvény csupa szikla és kő volt, nedves, nyirkos, minden lépés egy potenciális bokatörés lehetőségét rejtette magában. Persze az ember tempósan halad lefelé, kapkodja a lábát ahogy tudja, de ha egyszer is mellélép, addig tartott a túra. Pistiből itt is kibújt az állat, hangosan dalolva úgy rohant lefelé, mintha neki nem kellett volna a földet érnie, a kövek között pattognia. Lényeg a lényeg, hogy mindenki megúszta ép kézzel és lábbal. A pusztamaróti ellenőrzőponton ismét evés-ivás, valamint megvártuk Pisti cimboráját, akit még a Tardos utáni emelkedőn hagytunk le, mert futás helyett csak sétált. (Lehet hogy addigra már kiszálkásodott?) Innen már egy lazább terep jött, az út első kétharmadában nem volt semmi különös, kicsit fel, kicsit le, de átlagban sima terepen haladtunk. A szakasz utolsó harmada megint egy ajándék rész volt, lefele kellett futni. Na itt volt nekem az a rész amit a vértesen a műúti szakasz. Remek iramot mentem, élveztem ahogy suhan a táj mellettem, ami jött emelkedő azt lendületből megoldottam. Így, szinte repülve érkeztem meg Héregre a 26. km-nél lévő állomásra. Ez a szakasz olyan jól sikerül, hogy még pár percet várnom is kellett Pistire. Na mondanom se kell, nem is volt több ilyen. Itt még csak az elsősegélynyújtó csapat volt letelepedve, ők írták alá az itinerünket. Megint ettük-ittunk, aztán nézegettük az utat, hol tart Pisti cimborája, de nagyon nem akart megérkezni. Mondtam a Pistinek, hogyne ácsorogjunk sokáig, mert kihűlünk, lemerevedünk, és a Bánya hegy előtt nem jó ómen úgy nekivágni a szakasznak.
És eljött a híres-hírhedt emberevő, lélekgyilkoló, oxigén sátortért kiáltó szakasza a túrának, a Bánya-hegy. Csak 2 km hosszú, de több száz méternyi emelkedőt jelent, ami nem is egyenletesen van elosztva, hanem egy nagyon durva és egy nagyon-nagyon durva szakasz alatt emelkedik az ember sokat. Talán pár száz méternyi futható rész van az egészben. Persze nekünk futható. Bár tíz éve jártam erre utoljára, de ez sajna földtörténeti szempontból értékelhetetlenül kis idő, így a természetformáló erők nem tudták kifejteni áldásos tevékenységüket, azaz az a rohadt hegy nem lett laposabb. Másztam felfelé, szakadt rólam a víz és még a fülemen keresztül is vettem a levegőt. Ez a második olyan pontja a Gerecse 50-nek, amely igazi személyiség formáló erővel bír. Több értelemben is ez a csúcsa a túrának. De hát ezt is leküzdöttük. Kb. háromnegyed tíz volt amikor felértünk az ellenőrző állomáshoz. Miközben kifújuk magunkat volt időnk egy kicsit beszélgetni az ottani ellenőrző állomáson posztoló idősebb úrral. Mesélte, hogy az idei versenyen az első futó 8:20-kor már ott volt, de ez egy kicsit gyengébb volt mint a tavalyi, mert akkor 8:15 volt az első bélyegzés ideje. Pff, még hogy nincsenek UFO-k a földön! Hát ezek biztos azok, mert az ember ilyen nem tud! Miután jól kicsodálkoztuk magunkat ideje volt indulni, mert még majd a fele hátra volt. A következő állomás a zsíros kenyér bázis volt Vértestolna határában. Itt bélyegzés nem volt, csak enni-innivalókat kaphatnak az erre járók. Az ide vezető út számomra újdonság volt, mert halvány emlékeimben úgy élt ennek a pontnak a megközelítése, hogy torony iránt átvágtunk egy lankás réten, mert más messziről lehetett látni a pontot. Na a hivatalos, kék jelzéssel jelölt út ennék jóval sarkosabb, vagyis kerül egy nagyot mielőtt oda vezetne a ponthoz. Nem esett jól a bóklászás és a kerülés, volt olyan hogy mintha messzebb kerültünk volna a céltól mint az első pillantásnál. Persze ez csak lelkileg esett nehezemre, mert a tereppel itt sem volt semmi baj. Ennél a frissítőállomásnál nagy lelkesedéssel kínálgatták a zsíros kenyeret, nagy tálból hagymát lehetett csipegetni hozzá, fenséges illata volt. De nem mertem enni, mert nem épp a könnyen emészthető kategóriába tartozik a hagymás zsíros kenyér. Nem szerettem volna, ha pár kilométer múlva feljön megnézni a zsíros kenyér, hogy ki is ette meg. Viszont az egyik hölgy kezében megvillant egy szeletke kenyér, ami valami édeskésen pirosló réteg figyelt! Lekvár!!! Nem átallottam megérdeklődni, hogy vajh lekváros lehet-e kérni, mert azt szívesen ennénk. Naná hogy lehetett! Itt minden értünk volt! Míg egy hölgy egy jó réteg lekvárt rittyentett a kenyerünkre addig egy másik elkezdte sorolni, hogy hány féle lekvárból lehetne válogatni! Lenyűgöző volt, de sajnos nem állt módunkban végig kóstolni a lekvárlapot. Ittunk szódát, amely szintén a helyi kínálat része volt és nagy köszönések közepette tovább álltunk, izé, futottunk. A következő részben a monotonitás volt a legnehezebb. Itt is kicsit le, kicsit fel, kicsit le, kicsit fel. Igen, az hullámvasút. Itt is be kellett kapcsolni a robotpilótát és kikapcsolni a józanész ellenőrzőállomás utáni vágyát. Ebből a monotonitásból először érdekesnek, azután egy kicsit félelmetesnek tűnő hangok riasztottak fel. Jobb kéz felöl, a sűrű erdőből vaddisznók röfögése hallatszott nem túl messziről. Nem kellett sokáig gondolkodni, hogy mit is jelent ez. Ha jól tévedek az anyakocáknak most vannak kicsinyeik. Ha az ember rosszkor van rossz helyen és összefut egy ilyen jólszituált vaddisznó családdal, nem az lesz az első dolguk, hogy meghívjanak ismerősnek a fészbúkon! Ráadásul, már megint lehagytam a Pisit, meg még egy srácot, így közel s távol egy lélek sem volt. Na szerintem itt futottam meg a legjobb kilométeremet amit nem lefelé futottam. De szerencsére nem kereszteztük egymás útját, sőt még a többiekét sem, mert este nem arról szóltak a katasztrófa híradók, hogy a Gerecse 50-enen vaddisznók támadták meg a túrázókat. Koldusszállás előtt aztán utolért a Pisti is, így együtt futottunk be az ellenőrző állomásra. Pár perc frissítés után nekiláttunk az utolsó nagyobb falat emelkedőnek. Ha a Bánya-hegy testileg tudja megtörni az embert, akkor a Koldusszállás és Kisréti vadászház között hosszú, sunyi emelkedő lelkileg teszi ugyan ezt. Itt is ameddig tudtam futottam felfelé is, mert arra felismerésre jutottam, hogy ha a Pistivel gyalogolok együtt, azt a tempót nem bírom tartani, olyan gyorsan megy. Kénytelen voltam előrefutni, hogy mire az ellenőrző ponthoz érünk addigra érjen csak utol. Megoldottuk. Így valahogy nem volt olyan vészes, és mindenképp rövidebb idő alatt letudtuk ezt a szakaszt. Az utolsó előtti ellenőrző pont következett, az autópályahíd. Ez az út is meg volt fejben, mert sokszor futottunk erre, így azt reméltem, hogy kényelmes és néhol óvatos tempóban leutazzuk a távot. Jah, majdnem. Pisti bemutatta a második ámokfutását lefelé. Hát nem azt mondom, hogy jobban elfáradtam mint az előző felfelé vezető szakaszon, de nem erre készültem. Rohantunk ahogy a csövön kifért. Ez azért volt néhol ciki, mer igen meredek lejtők is voltak, ahol már nagyon nem kívánta a térdem, hogy száguldjak lefelé. Le is maradtam, aztán ahol lazább tempóra váltott a Pisti, mert egy kicsit emelkedett, én ott ugyanúgy vágtázhattam tovább, hogy utolérjem. Nem volt egyszerű. Ez már olyan véghajrá szagú dolog volt a Pistitől, amit már megszokhattam tőle. Gondoltam is, hogy na szevasz jön az utolsó rész, a panoráma út, persze felfele, ott majd jól otthagy, aztán kulloghatok haza egyedül. De nem így történt. Kicsivel elmúlt dél amikor megkaptuk az utolsó előtti bélyeget az autópályahídnál. Irány a Turul. Szép emlékű edzéseink színtere, mondhatni hazai terep. Hmm, hogy mennyivel másabb 44 km-rel a lábunkban! Futottunk is, de az S kanyarig többnyire gyalogoltunk. Aztán a kanyar után összeszedtünk minden akaratunkat, mert már energiából nem sok maradt, és elfutottunk a célig. Jó sokan voltak ott, de mindenki valahogy másik irányból közelített. Azt hiszem az összes túrának itt volt a végállomása. Néztek is ránk, hogy ezek meg honnan jönnek, meg miért futnak, meg különben is hogy néznek ezek már ki? Az egyik hölgy a bélyegzősök közül hamar kapcsolt, hogy nem kifejezett óhajunk azt a 20-30 embert kivárni, így a 46. km után és volt olyan kedves és lebélyegezte a papirkánkat. Ezúton is köszönet érte!
Nem volt más hátra, mint visszatérni a Jubi Parkba. De jó is lett volna, ha ezt így egy mondatban le lehetett volna tudni. De nem lehetett. Az eddigi négy Gerecse 50-en az utolsó kegyetlen döfést az ember testén-lelkén a lépcsőzés okozta lefelé. Most is. Sajnos a régi emlékek ismét visszatértek a kíméletlen térdfájás formájában. Mindek egyes lépcsőfok ezernyi tűszúrást eredményezett a térdemben, na itt is majd be sz….m. Eh, hát én nem erre lettem kitalálva, ezt most már be kell lássam. Hiába volt az eddigi pár éves futkorászás, vannak olyan szerkezetetek a térdemben, melyek soha nem fogják bírni ez effajta megpróbáltatásokat. Eddig lehetett a nehéz sáros bakancsokra fogni a dolgot, hogy azok húzták, vonták, facsarták a lábamat térdfájósra, de itt most semmi ilyen nem volt. Lehet, hogy sokat gyalogoltunk felfelé? Lehet, hogy sokat és/vagy gyorsan futottam lefelé? Lehet, hogy nem voltam felkészülve eléggé? (De akkor a vértesi maraton miért sikerül olyan jól???) Amikor elgondoltam, hogy lefutom a Gerecse 50-et azt reméltem, hogy sok kérdésemre választ kapok. Sajnos nem ez történt. Most még több kérdés vár válaszra, mint annak előtte. Most úgy gondolom, hogy a Kinizsi 100-at nem szabad elkezdenem, mert annak semmi értelme, hogy 60, 70 km-nél feladjam, mert a térdeim felmondták a szolgálatot. Mert, ha a vértesinél több gyaloglás készített ki, akkor ott csak gyaloglás lesz, még jobban ki fogok készülni. Ha a sok lefele futás készített ki akkor talán jobb a helyzet, de a gyalogos túratempóm jóval elmarad a Pistiétől, így ott csak visszafognám, annak sem látom értelmét. Arra, hogy végig fussuk a Kinizsi 100at kevesebb az esélye, mit a lottó ötösnek. Egyelőre be kell látnom, hogy ehhez még kevés vagyok. De ahogy a mondás tartja három a magyar igazság. Majd a májusi Terep 50-esen kiderül, hogy melyik mutatványom áll közelebb a valóságoshoz, ez vagy a vértesi. És az egészben az a legfurcsább, hogy amikor a lépcsők elfogytak és lehetett ismét futni, az teljesen jól ment. Nem mondom, hogy a fittségtől szárnyaim nőttek, de az 1-es úton átkelvén megállás nélkül futottunk a Jubi Parkba. Volt egy aranyos helyzet: a főiskola mellett beértünk több túrázót, akik a maguk kényelmes tempójában bandukoltak vissza a kiindulási ponthoz. Mi megpróbálunk mindenkit kikerülni, de egy lépcsőnél fékezni kellett, mert kicsi volt a hely. Látták rajtunk hogy igen nagy a lendületünk, és az egyik hölgy oda szólt a másiknak, hogy álljon már félre, mert mi futnánk, hogy beleférjünk a két órába. Na itt kinyílt a nagyképernyős arcszerkezetem és hanyagul odamondtam ami akkor épp eszembe jutott, hogy nem a két óra a cél, hanem a hat és fél! Egyből leesett a társaságnak, hogy akkor ez nem a 20 km-es táv volt, hanem az 50-es. Még hallottam, hogy gratulálnak és azért ez már akkor és ott igen jól esett. Valahogy a közlekedési lámpák istene is velünk volt, mert mindenhol épp zöldre váltott a lámpa, így egy lendülettel tudtunk befutni a célba, ÉÉÉÉÉS 6 óra 40 perc alatt sikerült teljesíteni a XXX. Gerecse 50-et!!!
Amit sikerült rögzíteni:
