28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton

Jeles napra virradt a ma reggel! Futóeseményre. Ma volt a 28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton. Tartottam ettől a futástól, mert nagyon nem éreztem 100%-osnak magam. Ráadásul napos idő lévén meleg is volt. Még korán is kellett kelni, mert megbeszéltük a fiúkkal (Priger Pisti, Sári Laca és Halász Csabi), hogy melyik korai vonattal megyünk. Szóval az előjelek nem voltak valami biztatóak. De mostanában azt szoktam mondani, hogy inkább bánjuk meg, hogy megpróbálunk valamit, mintsem azt, hogy nem. Így nem volt kérdés, ennek bizony nekiállunk. Vagyis neki futunk. Egyedül álltam be a rajtzónába, mert mindenki más zónát kapott a tervezett ideje miatt. Szerencsére unokatesóm, Szabolcs rám akadt az ácsorgás közbe, mert Ő is olyan 1:50 körüli időt szeretett volna futni. Tavaly egy kicsit eltaktikázta magát és nem sikerült a vágyott idő körül végeznie. Az igaz, hogy a futás magányos sport, de ha olyan társsal, társakkal futsz, akik kb. azonos képességűek, bizony az inspiráló tud lenni. Ennek szellemében vágtunk neki a távnak. A menü a következő volt. Én diktáltam az iramot, néztem a kilométerenkénti időt, Szabolcs meg visszafogta magát és igazodott a tempóhoz. Ez talán egy kicsit furcsán hangzik, de 21 km az bizony nagyon hosszú tud lenni, ha az ember kirohanja magát az elején és nem osztja be okosan az erejét. A nagyok erre szokták mondani, hogy a hosszútávfutáshoz érnie kell a futónak. A kezdeti tötyörgés után sikerült a tempót felvenni, az 5perc/km-t. És innentől kezdve olyan dolgok történtek, mint még azelőtt soha. Képesek voltunk tartani az 5 perces kilométereket hajszálpontosan, sőt az első frissítés időveszteségét még be is hoztuk. Nagy kíváncsiság talált magára bennem, mert nem tudtam, hogy ezt így meddig bírom majd. Létezik az a bizonyos fal, amibe a futó bele tud ütközni és onnantól csak árnyéka lesz önmagának. Szinte pörögtek a kilométerek, megvolt az 5., aztán a 10-est is elhagytuk. Akár a hajlakk reklámba: az idő szép, az ember lelkes, de az idő még mindig kitart. A gyönyörű képbe a 14. km körül kezdtek belevillanni az első pixel hibák. Ott ugyanis ismét volt frissítés, aminek az ideje (+26mp) bent maradt a futóidőben, aztán pár km múlva megint volt egy frissítés ami szintén növelte az időnket (+46mp). Sajnos utána én már nem tudtam gyorsulni, sőt. Majd egy percet szedtünk össze. Ja, hogy mihez is? Szóval ismerve képességeimet és lehetőségeimet a nagy álmom az, hogy egyszer 1:45 alatt fussam le a félmaratont. Az eddig lefutott 16 félmaratonból a 2009-es Nike-n tudtam 01:49:50-es időt elérnem, ez volt addig a PB. Igen, az 5 perces kilométerekkel bizony az 1:45-s befutó időt céloztuk meg. Csak hogy legyen egy léc jó magasan, hátha nem verjük le. No, ott tartottunk, hogy a lassulás jeleit kezdtem mutatni. A 17. km-nél Szabolcs megkérdezte, hogy bírom erővel. Úgy éreztem, hogy ezt a tempót még tudom tartani, de gyorsulni biztos nem fogok. Mondtam is neki, hogy ha Ő még jól érzi magát, húzzon bele, ne maradjon velem. Így is tett. Őt már csak a célban láttam viszont. Jó lett volna még egyszer frissíteni, de éreztem, hogy újra begyorsulni talán túl nagy kihívás lenne, ezért már nem álltam meg inni és nyakon önteni magamat. Szerencsére a 18. km után egy slagból locsolták a futókat, így nem maradtam hideg víz nélkül. Innen már minden mindegy alapon futottam. Az előttem lévő 3 km-en már nem történhet olyan dolog ami engem megállásra késztetne. Ez az amikor az ember átvált fizikai erejéről (mert az már elfogyott néki) szellemi erőre. Az akarat és az elszántság dolgozik már ilyenkor. Ott villog a kép a befutó időről: 1:45, vagy 1:46, vagy 1:47. Mindegy melyik, csak kevesebb legyen, mint az eddigi legjobb. Ha már így sikerült eddig elszáguldanom. Talán az áll a legközelebb az igazsághoz, hogy nem lassultam tovább és ez már egy nagy dolog. Ahogy beérünk a ligetbe és közelítünk a célvonalhoz, az nagyon lélekölő. Hosszú, nyújtott kanyar, aminek sosem akar vége lenni. Nem látszik, hogy milyen messze van a cél. Csak a futás, futás és futás. Az utolsó lelki energia morzsák felélése. Remény hogy ebből még egy jó idő is kisülhet, de lehet hogy mégsem. És akkor előbukkan a fák lombjai között a cél. Ettől erőre kapva ledobom a láncokat amelyek eddig visszafogtak és lassítottak. És megvan! Befutottam! Űridő! 3 perc és 11 másodpercet javítva életem eddigi legjobb idején 01:46:39 alatt célba értem!!!
Öröm é bódottá!!! Szabolcs ez remek csapatmunka volt, köszönöm! Egyébként Neki meg hatalmas gratula a 01:44:45-es időhöz. Három kilométer alatt ez félelmetes gyorsulás. Asszem legközelebb 15-nél szók rá, hogy húzzon innen, ne sza.., izé tötyörögjön mellettem.
Végül, bár még mindig egyéni és magányos sport a futás, köszönöm páromnak, Katinak, hogy lehetőségem van elmenni futni. Köszönöm a futótársaknak, Altmann Andrásnak, Priger Pistinek és Babocsai Zsoltinak, hogy helyet adnak maguk mellet és együtt futhatunk, készülhetünk.
De a lényeg: 01:46:39!!!  ÉÉÉRTEEED, ŰŰŰRIDŐŐŐŐ!!!
Szóval ez az új cél, ezt kell megdönteni…. :)

26. Nike Budapest Félmaraton, avagy sokak hős(ég)ies futása!

Az ember, ha hobbi szinten űzi a hosszútávfutás nevű sportot, akkor 21 km megtétele már nem tartozik a csak a földönkívüliek által teljesíthető távok közé. De az olyan nagyszabású futóeseményre, mint például a címben szereplő félmaraton nem csak a leküzdendő táv miatt megy el a futni vágyó ember.

Ennek az eseménynek hatalmas lelkülete van! A rengeteg ember, a felkészülések alatt célként megélendő érzések várva várt megélése, a hatalmas felhajtás, a tudat, hogy az egyszeri futó az egész várost birtokba veheti, a sokak szemében ott csillogó fojtott izgalom, várakozás, feszültség, elszántság mind-mind kiszélesíti, teljessé teszi és többlettel ruházza fel azt az egyszerű tényt, hogy 21 km-t kell lefutni.

Ilyenkor egy kicsit mindenki testvére lesz a többieknek, egy nagy családdá terebélyesedünk, eltűnnek a különbségek, mindenkit csak egy cél vezérel: teljesíteni azt amit vállalt.

Ugyanakkor ezzel a közösségi élménnyel párhuzamosan mindenki elkezdi a maga kis harcát saját magával, a terveivel, az elvárásaival, a korlátaival. Kinek mi dominál jobban. Mert valljuk meg őszintén hiába fut egyszerre hétezer ember félmaratont, a futás igenis magányos sportág. Itt nem függ az ember teljesítménye attól, hogy kap-e jó passzt a jobb szélsőtől, kibírja-e a feneke alatt található technika a táv végéig vagy kitalálja-e a vele szemben ülő a második lépése után, hogy milyen stratégiát használ éppen. Nincs mese itt futni kell. Futni ha jó idő van, futni a rossz idő, futni ha sokan vagyunk és akkor is ha csak egyedül, futni ha bírjuk és akkor is ha már nem.

A magasröptű filozófia után nézzük csak meg hogy is sikerült ez a verseny, a rá történő felkészülés. Azt kell, hogy mondjam szerencsés ember vagyok. Egyrészt azért, mert olyan kollégáim vannak, akik őszintén át tudják adni annak a dolognak a szeretetét amit éppen csinálnak, jelen esetben a futásról van szó. Másrészt olyan helyen lakom, Tatabányán, ahol ideális helyek vannak, ha az ember futásra adja a fejét.

Felkészülés gyanánt hetente háromszor igyekeztem elmenni futni. Általában nem egyedül megyek, mert egy kicsit könnyebb rávenni magamat a futásra, ha más/mások is jönnek.

Altmann András kollégámnak köszönhetően többen megfertőződtünk a hosszútávfutás nevű áldásos betegséggel. Így mindig van valaki, aki éppen akkor és kb. arra megy/menne futni mint amerre én. Általában Priger Pisti szegődik mellém (vagy én Ő mellé)és együtt futunk. Van egy jól bevált útvonalam ami a lakóhelyemtől indul és Közép-Európa legnagyobb bronz madarához, a Turul szoborhoz vezet fel, sőt azon túl egy kilátóhoz, ami nem is lehetne más ebben a városban, mint egy bányászakna felvonószerkezete. Ez a táv 12 km és van benne több mint 270 m szintemelkedés. Néha-néha a szomszédos kisvárosba, Tatára is átmegyek futni. A tatai Öreg-tó körül egy kör 7 km. Ebből általában kettőt szoktam fogyasztani egy edzésre. J

Mivel a Nike félmaratonra szánt felkészülés alatt is végig kánikula volt, így volt lehetőségem gyakorolni az „úgy leizzadtam mintha vízzel leöntöttek volna” című mutatványt. Jártunk rendszeresen futni, és gyorsan eljött az a pillanat amikor is megmutatkozik, hogy mindez mire volt elég.

Bár András erre az eseményre pont nem jött el, de Szilbereki Jani és Priger Pisti kollégám beneveztek a félmaratonra. Janinak ez volt az első hivatalos félmaratoni eseménye és Pisti is hozta a szokásos formáját, ugyan is a verseny előtti szombaton egy „laza” 50 km-es túrát teljesített, már csak pusztán hagyománytiszteletből is, mert a tavaszi Vivicitta félmaratonja előtti szombaton is lenyomott egy 40 km-es túrát. Hát Ő ilyen, még fiatal. Beszélgettünk róla, hogy meleg lesz, meg hogy ez mennyire lerontja az ember teljesítményét, de ugye erről beszélgetni, vagy ezt átélni nem ugyan az. Nagyon nem.

Eljött a nagy nap. Nekem sikerült korán oda érnem, Jani a barátaival jött kocsival, de Pistivel megbeszéltem, hogy együtt megyünk fel vonattal. Na Ő megszínesítette magának a reggelt azzal, hogy elaludt és lekéste a korábbi vonatot, amivel én  mentem. De végül is oda ért. Ahogy telt az idő úgy lett egyre melegebb. Bár ez a liget árnyas fái között nem is volt olyan feltűnő.

A rajtterületre beállva és ott szorongva a tömegben a napon kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy itt bizony nagyon meleg helyzet van. A rajtot követően még nem értünk el a Kodály-köröndre, de már rólam szakadt a víz. Hajaj, gondoltam, mi lesz itt később? Amíg a házak között futottunk addig lehetett ügyesen helyezkedni és a házak árnyékában futni. Korábbi tapasztalatok alapján tudtam, hogy a budai rakparti szakasz lesz az igazán gyilkos rész. Itt nincs árnyék, a nap szemből tűz és a uralkodó széljárással együtt futunk, tehát áll a levegő körülöttünk. Na ez embertelen volt. Igazi ajándék volt az az egy-két vízfüggöny, amit a szervezők bocsátottak ránk slagokból ezen a szakaszon. Amikor a Lágymányosi hídnál visszafordultunk a Műegyetem rakpartra és az eddig velünk szaladó szél elkezdett szembe fújni az igazi újjászületés volt. Minden frissítőállomáson végig ittuk az itallapot víz, isoital. Kalóriával végigbírja az ember ezt a távot még úgy is ha nem eszik közben, de akkor és ott inni kellett amennyi csak belénk fért. Ez valahogy sikerült is, mert igaz hogy nagyon meleg volt és ezt mindenki megérezte a maga módján, de például nem volt olyan érzésem, mint a tavalyi hortobágyi félmaratonon, hogy mindjárt felrobban a fejem a hőségtől. Bár ott még ennél is melegebb volt és nulla árnyék.

Elég szépen haladtunk, 5:30-5:40 körüli időkkel. Pisti még az elején előre ment, megpróbált az 1:30-as iramfutókkal menni, én egy unokatestvéremmel futottam, akivel ott találkoztam véletlenül. Aztán a 10. km után magamra maradtam, engem is elhagytak. Próbáltam tartani azt a tempót amit az elején felvettem, de néha-néha éreztem, hogy belassulok. Ilyenkor jön jól az, hogy tömegben futunk. Mindig van valaki előtted, aki egy kicsivel lassabban fut, és látod, érzed, hogy gyorsabb vagy nála és addig kepesztesz, míg meg nem előzöd. Aztán jön a következő „áldozat” és így apránként szinte észrevétlenül fogynak a kilométerek, közeledik a cél. A Nyugati téri felüljáróra felfutás közben észrevettem Pistit, ahogy küzdi magát felfele. Odaszóltam neki, hogy hogy lesz ebből 1:30 ha én is utolérem? Ettől úgy megrémül, hogy elhúzott előlem, de aztán megint utolértem. Na Ő igazi áldozata lett a melegnek. Az utolsó frissítő állomásoknál már nagyon jó volt legalább addig gyalogolni, amíg az innivalót megittam és azt a pár szem szőlőcukrot elmajszoltam. De nem volt megállás, futni kellett. Valahogy a vége felé mindig rátelepszik az ember lelkére az addig leküzdött kilométerek súlya és a célba futás utáni vágy terhe. Most olyan érzésem volt, mintha gyorsan elszaladt volna ez a félmaraton, így időm sem volt lelki holtpontokra. A meleg az nyomasztott rendesen, de az sem volt olyan vészes mint máskor. Az utolsó kilométeren már minden mindegy alapon futottam, még talán gyorsultam is. Mivel új helyen volt a cél nem igazán tudtam, hogy hol is fog felbukkanni. Nagyon szuggeráltam már a végén, hogy tűnjön már fel a célt jelző óra, és amikor az megjelent rá lehetett kapcsolni és minden vésztartalékot el lehetett tüzelni. Azt nem mondom hogy sprinteltem, de magamhoz képes mindenképp száguldás volt az utolsó párszáz méter.

1:53:58.

Négy perccel maradtam el életem legjobbjától. Persze ez a nagyok, meg a profik szemszögéből nézve megmosolyogtató eredmények, de mindenki saját magával küzd, meg az idővel. Négy éve még egy kilométert sem tudtam volna lefutni. Én elégedett voltam magammal. A nagy melegnek nem sikerült kifognia rajtam, csak megnehezítette egy kicsit a dolgomat. Egyszer talán sikerül 1:45-t futnom és akkor elértem mindent amit én még elérhetek.

Addig is köszönöm mindenkinek, hogy együtt futhattam velük!

XX. Panoráma Futás, Tatabánya, 2011. 05. 08.

Az előző írásomban említett futás végén, amikor bandukoltam hazafelé, egy Opelben ülő srác kiszólt nekem, hogy van-e egy percem. Néztem furcsán, hogy mit akarhat tőlem, de persze megálltam. Látta hogy futásból jövök, és nagy hirtelen kezembe nyomott négy oldalnyi nyomtatott anyagot mindenféle futóeseményről. Elkezdte mondani, hogy ismerem-e a Sprint Futóklubot meg, hogy lesz ismét Panorámafutás a következő hét végén. Hö, hát ez így más ismerős! Nahát, de ez most lesz??? Emlékeim szerint ez valamikor nyáron szokott lenni, mert mindig nagy melegben futottam rajta. De nem, összekevertem a Tatai Minimaratonnal, és bizony-bizony május 8-án ismét jelenésem lesz a Csónakázó Tó mellett. Még jó hogy így megtalált ez a srác, mert lehet hogy lemaradtam volna erről az eseményről.

Na de ha már futás van, akkor az ne egyedül csináljuk! Persze rögtön elkezdtem kérdezősködni a melóban a futótárs kollégáktól, hogy ki akar jönni erre a laza kis 13 km-re, amúgy edzésként. Legnagyobb örömömre Jani barátom rögtön rávágta, hogy Ő biza jönni fog! Már korábban is szerettem volna elcsábítani Janit arra a futásra mit edzésként szoktam/tunk futni, hogy lássa, tapasztalja meg hogy milyen „élmény” a Turulhoz felfutni a Panoráma úton. Na most meg lesz adva a módja, hogy belekóstoljon a jóba!

Természetesen már hagyománnyá válik, hogy az időjárás faktor is beleszól a futóesemények alakulásába. Szombaton még ragyogó időben mentünk a családdal egy kis Rám-szakadék túrára, Dobogókőt is útba ejtve. Persze, hogy vasárnap reggel borús időre, szakadó esőre ébredtünk. Ehh, már megint sugározni kellett, mégpedig pozitívan. Lógtam az időképen, néztem a radarképeket és drukkoltam, hogy elvonuljon a front felhőzete délután kettőig, hogy ha el is kell ázni, akkor is már csak egy kicsi eső jusson. Ha de megint sikerült bevonzani a jó időt! Igaz hogy nem volt több tíz foknál, de legalább már nem esett, sőt még a nap is egyre többször búj elő a felhők mögül.

És megint azon kaptam magam, hogy futócuccba öltözök, és megyek a helyszínre, és nevezek, és izgulok, és örülök, és örülök, meg örülök. Hogy minek örültem ennyire? Örültem, mert felhívott Priger Pisti, hogy a rossz idő miatt korábban hazajött és eljön futni. Remek! Örültem, hogy találkozok Szilbereki Janival és végre közösen futhatunk. Örültem, mert szép, kellően hűvös, enyhén szeles, napos időben futunk, és nem fogunk elázni. Ugye hogy ez így csupa öröm é bódottá?!

Pontban kettőkor nekieresztettek minket a távnak. Szép lazán futottunk, csak semmi kapkodás, azé’ a 13 km nem kevés. Mindenki ment a maga tempójában, ez most azt jelentette, hogy a Jani kb. két kilométernél elkezdett lemaradni. Ha most az egyszeri olvasó lenézően legyint, hogy jah, csak ennyit tud, hogy már ott lemarad, annak kívánom, hogy egyszer tartson lépést az Altmann Andrással a János-forrástól felfele a Halyagosig. Nem az a nagy szám, hogy valaki rohan mint az őrült, és meghal a vége előtt, hanem az a kihívás, hogy tudjon a saját tempójában futni, bölcsen felismerje, hogy mi az ami számára megfelelő és biztos befutást eredményez. Jani most ebből hatalmas ötösre vizsgázott. A riasztócsengő időben meg tudott szólalni nála és volt ereje hallgatni is rá. Minden elismerésem!

A továbbiakban én Pistivel futottam, egyenlőre nem hagyott ott, de ugye ami késik, az nem jön időben… A panoráma útra az ötödik km után fordultunk rá, és kezdődött az egész verseny lényege, az emelkedő. Na ez hazai terep! Itt a szokásos tempót sikerült futnom, és megelőztem jópár embert a Turulig. Persze kezdtem jócskán lemaradni Pistitől, de ez itt nem lelki beteg gondozás, hanem futóesemény. Ez a lemaradás csak növekedett, ahogy megfordultunk a Turulnál és kezdtünk visszafelé futni a lejtőn. A hosszú egyenes után következik az S kanyar és az erősebb lejtő. Itt próbáltam annyira kilazulva futni amennyire csak tudtam és magam is meglepődtem, milyen sebességet haladni lefelé. Hja kérem amit elvesztünk a vámon azt be kell hozni a réven. Az autópálya híd után legnagyobb meglepetésemre utolértem a Pistit, aki oldalát fogva kicsit visszavett a tempójából. Rá is szóltam, hogy most már eressze ki a féket, és meg ne lássam magam mögött! Jólneveltségét mi sem bizonyította jobban, hogy amikor átmentünk az 1-es úton már ismét jó 20 méter volt az előnye. Amikor befordultunk a Táncsics útra, az ismét meg ajándékozott szubtrópusi mikroklímájával, azaz szélcsend, meleg és tűző nap. Hát ez nem esett jól. Szerencsére aztán megint feltámadt a szél és egy kicsit visszahűlt az ember forró feje. Tavaly is itt volt a mélypont, bár ott a túl erősen meghúzott cipőtől készültem ki, a meleg csak pont volt az i-n. Viszonylag jó tempóban fordultam rá az Ifjúmunkás útra, ami tulajdonképpen a célegyenest jelentette. Itt már bő 100 méterrel le voltam maradva a Pistitől, de ez akkor sem számított már. Úgy gondoltam, hogy jól futok, mert jól éreztem magam. Saját mérés szerint 1óra 7 perc 36 másodperc alatt sikerült megtennem a 13 km-t és ez is nagyon rendben volt.

A célba már várt a Pisti, mondtam neki, hogy menjünk vissza, várjuk meg a Janit is, jól esik a barátok biztatása az utolsó kíméletlen métereken. Mikor feltűnt futva bekísértük a célba, hangos bíztatások közepette.

Ez igazán jól sikerült esemény volt, jó időben, jó időt futottunk, jó barátokkal. Mi kell még?

Köszönöm Nektek!

Íme a futás útvonala:

Szép idő + jó tempó = PB, spanyolviasszal (2011. 05. 05.)

Tegnap ismét sikerült eljutnom futni, nem mosta el az eső a dolgot, mint kedden. Ragyogó napsütés volt, élénk széllel és egy kicsit hűvös levegővel. Igen, eszményi idő futni. Tartottam tőle hogy fog menni a futás, mert egy hetet kihagytam, de szerencsére nem haltam meg az elején sem, és fölfele az emelkedőn sem. Sőt, a 28. percben a turul parkolóban voltam, de ami nagyobb szó, a 35. percben már a kilátót érintettem a szokásos szertartás részeként. Nahát, ez így nagyon rendben van. Gondoltam rá, ha ilyen tempóban futok tovább szép kis eredmény kerekedhet ki ebből a futásból. Azért ennek őrömére és a jobb eredmény érdekében nem igazán szaggattam szét magam, futottam ahogy jól esett. A Panoráma út 1-es út kereszteződésében a szokásos egy óra helyett még csak az 57. percnél járt az óra, hmm hízelgő idő. Az út további részében is töretlen maradt a lendület és 1 óra 7 perc alatt sikerült lefutnom az szokásos edzéstávot. Ez addig a legjobb idő ezen a távon, és még jól is esett. Lehet hogy az egy heti pihenés okozta, lehet sikerült rendesen ebédelnem, nem tudom, de a lényeg hogy elégedett voltam.

És mi az a spanyolviasz? Na igen. Az az, amit nekem sikerült ismét feltalálnom. A dolog ott kezdődött, hogy tavaly nyáron lecseréltem a régi telefonomat egy „okos” telefonra. Ez el van látva minden földi jóval, kékfoggal, wifi-vel, és GPS-szel is. Igazából nem tudom mire vártam eddig, valószínű, hogy valami megvilágosodásra, vagy egy pihentebb pillanatra, de eddig tartott mire összekombináltam, hogy  adva van nekem egy GPS-szes telefonom, egy Androidos rendszerrel és innen már csak egy kis böngészés az Android Marketen hogy találjak egy olyan progit, ami a bekapcsolt GPS mellett rögzíti, hogy mikor merre futok. Ezeket az adatokat aztán előcsalogatva remekül ábrázolható formában köszön vissza az ember teljesítménye. Nosza, több sem kellett nekem, azóta ezzel a telóval futok minden felé. Persze eleinte voltak vele gondok, azaz még most is vannak, de találtam olyan alkalmazást, amiben a pontatlanságok, mert ez az igazán nagy gond vele, hogy pontatlan, kiküszöbölhetők. Természetesen ezt is házon, azaz Google-ön belül találtam meg, a Google Earth formájában. Szóval a lényeg, hogy kimentve az aktuális futás adatait és megnyitva a Föld alkalmazásban némi optimalizáció után pontosan visszanézhető az útvonal és a megtett/legyőzött magasságot. A sebesség az még így sem pontos, de az átlagsebesség hiteles.

Így néz ki:

Szóval ismét csak egészségünkre!

XXX. Gerecse 50 (2011.04.16.) avagy nincs két egyforma terep 50-es

Hát eljött ennek is az ideje. Ne tudom pontosan mikor voltam utoljára Gerecse 50-en, de a huszadikon biztos, mert ott egy fejpántot kaptuk, ami még azóta is megvan. Ez a Gerecse 50 egyfajta mumusként él/élt bennem, mert eddig négyszer teljesítettem, természetesen gyalog, és mind a négy alkalommal esőben tökig érő sárban, a bakancsomon több kiló ráragadt kolonccal. No meg kellő erőnlét híján. Nem csoda ha jó tíz évvel ezelőtt letettem arról, hogy rendszeres Gerecsézős legyek.
Persze a világ, és hál’ istennek én is, változik. Ez az 50 km most egy sorozatban illeszkedő kihívás volt, és nem egy meggondolatlan cselekedet.
Azt kell, hogy mondjam, nem volt valami sikeres a felkészülés utolsó szakasza. Az előző hétvégén (04.10.) futottam egy félmaratont a Vivicittán Pesten. Ez nem várt módon eléggé megviselt. Rendes izomlázam lett, ami több napon keresztül eltartott. Szerettem volna még egy lazábbat futni a két esemény között, de hol a szervezetem, hol az időjárás gátolt meg ebben. Jah, időjárás! Hát persze, hogy a hetek óta tartó gyönyörű tavaszi időnek, most kellett vége szakadnia! Hidegfront, több napos eső, viharos szél. Nah, ezt már megint jól bevonzottam… Már előre vizionáltam a tökig érő sarat, meg az elnehezült cipőket, a szétment térdízületekkel megfűszerezve. Lehet, hogy ez a lelki stressz sem segített a megfelelő ráhangolódásban. De hogy miért kell minden terep 50-eselőtt így járnom??? Na, ilyenkor szoktam előrántani az utolsó fegyveremet, a pozitív kisugárzást! És bejött!!! Nem mondom, hogy nem láttunk sarat meg pocsolyákat, de gyakorlatilag száraz terepen futottunk. Na de ne szaladjunk ennyire előre, akármennyire is száraz a terep. 
Szokás szerint keveset aludtam az esemény előtti éjszaka, nem is gondoltam, hogy ez másképp lesz, de így legalább volt időm mindekre. Időben elmentem a találkozó helyszínére, mert András felesége, Szilvi megígérte, hogy elvisz a helyszínre. Kicsit megszínesítette a várakozást a Szilvi azzal hogy megcsúszott időben, de nem maradtam le semmiről. Viszont így a kellő bemelegítésre nem maradt idő. Pontosabban semmilyen bemelegítésre nem maradt idő. Priger Pisti már ott várt rám, vele tartott egy ismerőse is, nocsak, hármasban fogunk futni? Gyors nevezés, köszönés a kollégáknak, mert szép számban megjelentek és hajrá, futás. A forrásig Pisti cimborája igen erős iramot diktált, meg is szólalt a vészcsengő, csak semmi rohanás, mert messze van a vége! Vissza is fogtam magam, majd megvárnak ha akarnak. Még közben küszködtem a technikával is egy kicsi, mert a telefonomban a GPS és az útvonalrögzítő program mikor vesszen össze, ha nem most, amikor élesben kéne működniük. De mire a János-forráshoz értünk minden rendben volt, én bemelegedtem, a telefon meg működni kezdett. Korábban felvetették, hogy aki futni akar ne induljon korán, mert nem a futók tempójához mérten érkeznek meg az ellenőrző pontra a bélyegzős ellenőrök, de itt a forrásnál nem volt gond. Ebből a szempontból csak Tardoson volt egy félperces várakozásunk meg Héregen írták alá bélyegző helyett. A többi helyszínen már ott voltak.
A János-forrás után kezdődött az első komoly emelkedő. Szerencsére tudtuk mi vár ránk, mert erre többször futottunk már a tavaszi felkészülések keretében. Be lehetett osztani a testi és lelki erőt, és kontrollálni lehetett az állapotunkat. Na itt egy kicsit kellemetlen meglepetéssel tapasztaltam, hogy nehézkesen tudok csak futni, és mintha a savasodás előtti izomfáradságot érezném a lábaimban. Hajaj, ezek nem jó előjelek. Még el sem kezdődött a műtét és már haldoklik a beteg? Mi lesz itt később? Nem is erőltettem, hogy úgy és ott is fussak mint korábban, itt is azt választottam, mint a vértesi futáson, hogy szépen séta volt ott ahol nagy volt az emelkedő és csak ott futottam, ahol nem kellett belehalni a futással haladásba. Ezt a hozzáállást megőriztük az egész távon és végül is bevált. Sikerült megmásznunk az első komolyabb emelkedőt, és amikor felértünk a baji vadászházhoz vezető útra örömmel konstatáltam, hogy nem lett rosszabb az állapotom, talán még javul is egy kicsit. Valószínű, hogy mostanra ébredtem föl igazán. A második pontig az út hátralévő részében már pihentetőbb szakasz jött, lefelé kellett futni. A baji vadászház után egy kicsit hullámvasút szerű szakasz jött, de nem volt vészes sem az emelkedős sem a lejtős szakasza. Aztán már egyértelműen lefelé kellett futni, mentünk a völgybe, Tardos irányába. A falu előtt pár kilométeres műúton futás volt a feladat. Ezzel nem lehetett probléma. Szép nyugis tempóba futottam. Pisti és a cimborája kicsit hektikusan adták elő a futás, vagy elhúztak tőlem, vagy sétáltak. Mintha most én léptem volna abba a szerepbe, amit általában András szokott előadni, a biorobot-konstans futást. Na persze nem abban a dimenzióban ahol Ő szokott járni, de a magam módján igyekeztem mindenhol futni ahol lehet, és inkább az egyenletes, de nem túl gyors haladásra törekedtem. Mire beértem Tardosra Pisti már ott várt rám, mert megint lehagyott, sőt a cimborája már ott sem volt, mert pihenés, evés-ivás nélkül ment is tovább. Azt mondta, hogy szálkásít, ezért nem eszik-iszik úgymint mi. Szerintem meg rosszul csinálta, mert ezt úgy nem lehet, de hát ez az ő dolga.
A szokásos evés-ivás után jött a következő nagyobb falat. Tardos után a bánya hegy oldalán kellett körbemenni Pusztamarótig, ami tisztességes emelkedővel kezdődött. Itt sem kapkodtuk el a futást, gyalogoltunk a nehezebb részeken és ott futottunk ahol már jól esett. Természetesen miden emelkedő után lejtő jön, itt sem volt ez másképp. Csakhogy ez a lejtő nagyon veszélyes volt, pláne egy futó számára. A szűk ösvény csupa szikla és kő volt, nedves, nyirkos, minden lépés egy potenciális bokatörés lehetőségét rejtette magában. Persze az ember tempósan halad lefelé, kapkodja a lábát ahogy tudja, de ha egyszer is mellélép, addig tartott a túra. Pistiből itt is kibújt az állat, hangosan dalolva úgy rohant lefelé, mintha neki nem kellett volna a földet érnie, a kövek között pattognia. Lényeg a lényeg, hogy mindenki megúszta ép kézzel és lábbal. A pusztamaróti ellenőrzőponton ismét evés-ivás, valamint megvártuk Pisti cimboráját, akit még a Tardos utáni emelkedőn hagytunk le, mert futás helyett csak sétált. (Lehet hogy addigra már kiszálkásodott?) Innen már egy lazább terep jött, az út első kétharmadában nem volt semmi különös, kicsit fel, kicsit le, de átlagban sima terepen haladtunk. A szakasz utolsó harmada megint egy ajándék rész volt, lefele kellett futni. Na itt volt nekem az a rész amit a vértesen a műúti szakasz. Remek iramot mentem, élveztem ahogy suhan a táj mellettem, ami jött emelkedő azt lendületből megoldottam. Így, szinte repülve érkeztem meg Héregre a 26. km-nél lévő állomásra. Ez a szakasz olyan jól sikerül, hogy még pár percet várnom is kellett Pistire. Na mondanom se kell, nem is volt több ilyen. Itt még csak az elsősegélynyújtó csapat volt letelepedve, ők írták alá az itinerünket. Megint ettük-ittunk, aztán nézegettük az utat, hol tart Pisti cimborája, de nagyon nem akart megérkezni. Mondtam a Pistinek, hogyne ácsorogjunk sokáig, mert kihűlünk, lemerevedünk, és a Bánya hegy előtt nem jó ómen úgy nekivágni a szakasznak.
És eljött a híres-hírhedt emberevő, lélekgyilkoló, oxigén sátortért kiáltó szakasza a túrának, a Bánya-hegy. Csak 2 km hosszú, de több száz méternyi emelkedőt jelent, ami nem is egyenletesen van elosztva, hanem egy nagyon durva és egy nagyon-nagyon durva szakasz alatt emelkedik az ember sokat. Talán pár száz méternyi futható rész van az egészben. Persze nekünk futható. Bár tíz éve jártam erre utoljára, de ez sajna földtörténeti szempontból értékelhetetlenül kis idő, így a természetformáló erők nem tudták kifejteni áldásos tevékenységüket, azaz az a rohadt hegy nem lett laposabb. Másztam felfelé, szakadt rólam a víz és még a fülemen keresztül is vettem a levegőt. Ez a második olyan pontja a Gerecse 50-nek, amely igazi személyiség formáló erővel bír. Több értelemben is ez a csúcsa a túrának. De hát ezt is leküzdöttük. Kb. háromnegyed tíz volt amikor felértünk az ellenőrző állomáshoz. Miközben kifújuk magunkat volt időnk egy kicsit beszélgetni az ottani ellenőrző állomáson posztoló idősebb úrral. Mesélte, hogy az idei versenyen az első futó 8:20-kor már ott volt, de ez egy kicsit gyengébb volt mint a tavalyi, mert akkor 8:15 volt az első bélyegzés ideje. Pff, még hogy nincsenek UFO-k a földön! Hát ezek biztos azok, mert az ember ilyen nem tud! Miután jól kicsodálkoztuk magunkat ideje volt indulni, mert még majd a fele hátra volt. A következő állomás a zsíros kenyér bázis volt Vértestolna határában. Itt bélyegzés nem volt, csak enni-innivalókat kaphatnak az erre járók. Az ide vezető út számomra újdonság volt, mert halvány emlékeimben úgy élt ennek a pontnak a megközelítése, hogy torony iránt átvágtunk egy lankás réten, mert más messziről lehetett látni a pontot. Na a hivatalos, kék jelzéssel jelölt út ennék jóval sarkosabb, vagyis kerül egy nagyot mielőtt oda vezetne a ponthoz. Nem esett jól a bóklászás és a kerülés, volt olyan hogy mintha messzebb kerültünk volna a céltól mint az első pillantásnál. Persze ez csak lelkileg esett nehezemre, mert a tereppel itt sem volt semmi baj. Ennél a frissítőállomásnál nagy lelkesedéssel kínálgatták a zsíros kenyeret, nagy tálból hagymát lehetett csipegetni hozzá, fenséges illata volt. De nem mertem enni, mert nem épp a könnyen emészthető kategóriába tartozik a hagymás zsíros kenyér. Nem szerettem volna, ha pár kilométer múlva feljön megnézni a zsíros kenyér, hogy ki is ette meg. Viszont az egyik hölgy kezében megvillant egy szeletke kenyér, ami valami édeskésen pirosló réteg figyelt! Lekvár!!! Nem átallottam megérdeklődni, hogy vajh lekváros lehet-e kérni, mert azt szívesen ennénk. Naná hogy lehetett! Itt minden értünk volt! Míg egy hölgy egy jó réteg lekvárt rittyentett a kenyerünkre addig egy másik elkezdte sorolni, hogy hány féle lekvárból lehetne válogatni! Lenyűgöző volt, de sajnos nem állt módunkban végig kóstolni a lekvárlapot. Ittunk szódát, amely szintén a helyi kínálat része volt és nagy köszönések közepette tovább álltunk, izé, futottunk. A következő részben a monotonitás volt a legnehezebb. Itt is kicsit le, kicsit fel, kicsit le, kicsit fel. Igen, az hullámvasút. Itt is be kellett kapcsolni a robotpilótát és kikapcsolni a józanész ellenőrzőállomás utáni vágyát. Ebből a monotonitásból először érdekesnek, azután egy kicsit félelmetesnek tűnő hangok riasztottak fel. Jobb kéz felöl, a sűrű erdőből vaddisznók röfögése hallatszott nem túl messziről. Nem kellett sokáig gondolkodni, hogy mit is jelent ez. Ha jól tévedek az anyakocáknak most vannak kicsinyeik. Ha az ember rosszkor van rossz helyen és összefut egy ilyen jólszituált vaddisznó családdal, nem az lesz az első dolguk, hogy meghívjanak ismerősnek a fészbúkon! Ráadásul, már megint lehagytam a Pisit, meg még egy srácot, így közel s távol egy lélek sem volt. Na szerintem itt futottam meg a legjobb kilométeremet amit nem lefelé futottam. De szerencsére nem kereszteztük egymás útját, sőt még a többiekét sem, mert este nem arról szóltak a katasztrófa híradók, hogy a Gerecse 50-enen vaddisznók támadták meg a túrázókat. Koldusszállás előtt aztán utolért a Pisti is, így együtt futottunk be az ellenőrző állomásra. Pár perc frissítés után nekiláttunk az utolsó nagyobb falat emelkedőnek. Ha a Bánya-hegy testileg tudja megtörni az embert, akkor a Koldusszállás és Kisréti vadászház között hosszú, sunyi emelkedő lelkileg teszi ugyan ezt. Itt is ameddig tudtam futottam felfelé is, mert arra felismerésre jutottam, hogy ha a Pistivel gyalogolok együtt, azt a tempót nem bírom tartani, olyan gyorsan megy. Kénytelen voltam előrefutni, hogy mire az ellenőrző ponthoz érünk addigra érjen csak utol. Megoldottuk. Így valahogy nem volt olyan vészes, és mindenképp rövidebb idő alatt letudtuk ezt a szakaszt. Az utolsó előtti ellenőrző pont következett, az autópályahíd. Ez az út is meg volt fejben, mert sokszor futottunk erre, így azt reméltem, hogy kényelmes és néhol óvatos tempóban leutazzuk a távot. Jah, majdnem. Pisti bemutatta a második ámokfutását lefelé. Hát nem azt mondom, hogy jobban elfáradtam mint az előző felfelé vezető szakaszon, de nem erre készültem. Rohantunk ahogy a csövön kifért. Ez azért volt néhol ciki, mer igen meredek lejtők is voltak, ahol már nagyon nem kívánta a térdem, hogy száguldjak lefelé. Le is maradtam, aztán ahol lazább tempóra váltott a Pisti, mert egy kicsit emelkedett, én ott ugyanúgy vágtázhattam tovább, hogy utolérjem. Nem volt egyszerű. Ez már olyan véghajrá szagú dolog volt a Pistitől, amit már megszokhattam tőle. Gondoltam is, hogy na szevasz jön az utolsó rész, a panoráma út, persze felfele, ott majd jól otthagy, aztán kulloghatok haza egyedül. De nem így történt. Kicsivel elmúlt dél amikor megkaptuk az utolsó előtti bélyeget az autópályahídnál. Irány a Turul. Szép emlékű edzéseink színtere, mondhatni hazai terep. Hmm, hogy mennyivel másabb 44 km-rel a lábunkban! Futottunk is, de az S kanyarig többnyire gyalogoltunk. Aztán a kanyar után összeszedtünk minden akaratunkat, mert már energiából nem sok maradt, és elfutottunk a célig. Jó sokan voltak ott, de mindenki valahogy másik irányból közelített. Azt hiszem az összes túrának itt volt a végállomása. Néztek is ránk, hogy ezek meg honnan jönnek, meg miért futnak, meg különben is hogy néznek ezek már ki? Az egyik hölgy a bélyegzősök közül hamar kapcsolt, hogy nem kifejezett óhajunk azt a 20-30 embert kivárni, így a 46. km után és volt olyan kedves és lebélyegezte a papirkánkat. Ezúton is köszönet érte!
Nem volt más hátra, mint visszatérni a Jubi Parkba. De jó is lett volna, ha ezt így egy mondatban le lehetett volna tudni. De nem lehetett. Az eddigi négy Gerecse 50-en az utolsó kegyetlen döfést az ember testén-lelkén a lépcsőzés okozta lefelé. Most is. Sajnos a régi emlékek ismét visszatértek a kíméletlen térdfájás formájában. Mindek egyes lépcsőfok ezernyi tűszúrást eredményezett a térdemben, na itt is majd be sz….m. Eh, hát én nem erre lettem kitalálva, ezt most már be kell lássam. Hiába volt az eddigi pár éves futkorászás, vannak olyan szerkezetetek a térdemben, melyek soha nem fogják bírni ez effajta megpróbáltatásokat. Eddig lehetett a nehéz sáros bakancsokra fogni a dolgot, hogy azok húzták, vonták, facsarták a lábamat térdfájósra, de itt most semmi ilyen nem volt. Lehet, hogy sokat gyalogoltunk felfelé? Lehet, hogy sokat és/vagy gyorsan futottam lefelé? Lehet, hogy nem voltam felkészülve eléggé? (De akkor a vértesi maraton miért sikerül olyan jól???) Amikor elgondoltam, hogy lefutom a Gerecse 50-et azt reméltem, hogy sok kérdésemre választ kapok. Sajnos nem ez történt. Most még több kérdés vár válaszra, mint annak előtte. Most úgy gondolom, hogy a Kinizsi 100-at nem szabad elkezdenem, mert annak semmi értelme, hogy 60, 70 km-nél feladjam, mert a térdeim felmondták a szolgálatot. Mert, ha a vértesinél több gyaloglás készített ki, akkor ott csak gyaloglás lesz, még jobban ki fogok készülni. Ha a sok lefele futás készített ki akkor talán jobb a helyzet, de a gyalogos túratempóm jóval elmarad a Pistiétől, így ott csak visszafognám, annak sem látom értelmét. Arra, hogy végig fussuk a Kinizsi 100at kevesebb az esélye, mit a lottó ötösnek. Egyelőre be kell látnom, hogy ehhez még kevés vagyok. De ahogy a mondás tartja három a magyar igazság. Majd a májusi Terep 50-esen kiderül, hogy melyik mutatványom áll közelebb a valóságoshoz, ez vagy a vértesi. És az egészben az a legfurcsább, hogy amikor a lépcsők elfogytak és lehetett ismét futni, az teljesen jól ment. Nem mondom, hogy a fittségtől szárnyaim nőttek, de az 1-es úton átkelvén megállás nélkül futottunk a Jubi Parkba. Volt egy aranyos helyzet: a főiskola mellett beértünk több túrázót, akik a maguk kényelmes tempójában bandukoltak vissza a kiindulási ponthoz. Mi megpróbálunk mindenkit kikerülni, de egy lépcsőnél fékezni kellett, mert kicsi volt a hely. Látták rajtunk hogy igen nagy a lendületünk, és az egyik hölgy oda szólt a másiknak, hogy álljon már félre, mert mi futnánk, hogy beleférjünk a két órába. Na itt kinyílt a nagyképernyős arcszerkezetem és hanyagul odamondtam ami akkor épp eszembe jutott, hogy nem a két óra a cél, hanem a hat és fél! Egyből leesett a társaságnak, hogy akkor ez nem a 20 km-es táv volt, hanem az 50-es. Még hallottam, hogy gratulálnak és azért ez már akkor és ott igen jól esett. Valahogy a közlekedési lámpák istene is velünk volt, mert mindenhol épp zöldre váltott a lámpa, így egy lendülettel tudtunk befutni a célba, ÉÉÉÉÉS 6 óra 40 perc alatt sikerült teljesíteni a XXX. Gerecse 50-et!!!

Amit sikerült rögzíteni:

A kezdetek III. rész: My name is BOND, Futó BolOND

Az élményekkel teli 2007-es esztendőt a mozgolódás szempontjából téli álommal zártam. Volt min agyalni a hosszú téli estéken. Természetesen, ahogy beköszöntött a jó idő, ismét felvetésre került az „évadnyitó” bringatúra. Hmm, azért ez érdekes, hogy a futáshoz a bringázáson keresztül, annak okán jutottam el. Szóval az volt a lényeg, hogy azt a kis mozgástűrő képességet, amit még távolról sem neveznék jó kondíciónak, valahogy megőrizzem, netán-tán tovább fejlesszem. Ahogy kitavaszodik, egyből kiolvadnak a motorosok, a bringások és természetesen a futók is a fagyott téli álmukból. Ismét igyekeztem bringázni, néha-néha azzal jártam munkába. Hébe-hóba megtettem azt a kört amit tavaly találtam ki a Turul madár felé. Egy szó mint száz mozgolódtam.

A szezonnyitó bringatúra ismét kétnaposra lett tervezve. Pozsony – Hainburg – Lipót, és onnan haza, kinek az hova esik. Örültem ennek a briliánsan megtervezett túrának. Végig a Duna körül haladunk, és hála istennek az uralkodó észak-nyugati széljárásnak háttal leszünk. Tehát se hegyek, se szembe szél. Remek.

Vonattal elmentünk Pozsonyba, ott nyeregbe pattantunk és irány osztrákia. Az út tényleg laza volt, de a hainburgi vár, mit egy jó várhoz illik egy hegy tetején volt. A felfelé vezető út nem volt meredek, ááá. Majd hagyat estünk miközben toltuk felfele a bringát. Tekerni? Felejtsd el. Még a hegy aljában lehetett, de aztán már nem arról szólt a dolog. Ettől eltekintve tényleg egy örömbringázás volt az egész. Minden különösebb probléma nélkül elértük a lipóti szálláshelyünket. Természetesen az ottani termálfürdőt is meglátogattuk. Isteni dolog meleg vízben lábat áztatni. Másnap arra készültünk, hogy megkeressük a méltán híres Lipóti Pékség helyi boltját és jól bevásárolunk egy kiadós reggelihez. Hát nincs Lipóton Lipóti Pékség bolt!!! Pfff, még ilyet! Na azért nem maradtunk reggeli nélkül. Egy kisebb falunak elegendő tojás mennyiséget pusztítottunk el rántotta formájában és indultunk tovább. Az első nagyobb város Győr volt. Valószínű, hogy abban a tojásrántottában volt valami, mert iszonyat beteg tempót diktáltak a vezetők. 28 km/h átlaggal küzdöttük le a Lipót Győr távolságot. Azért ez a magunkfajta koca bringásoktól hatalmas teljesítmény volt. Győrben megszálltuk az ottani „M” betűs gyorséttermet, mert a ruha ami rajtunk volt úgy nézett ki mintha úszva érkeztünk volna és nem bringával. Fél órát szárítottuk a gönceinket.

Aztán valamelyest higgadtabb tempóba folytattuk a hazafelé vezető utat, egy idő után szétváltunk, ki–ki ment az otthona felé vezető úton. Nekünk az éppenséggel Tatabánya felé vezetett. Bábolna, Nagyigmánd, Kocs, Tata útvonalon. Őőő említettem már, hogy nem voltak emelkedők eddig? Eddig. Különösképpen nem vágytam arra, hogy gyengécske kondíciómat a kétnapos túra legvégén tegyem próbára, de nem volt más választás, haza kellett menni. Kevéssé őszinte mosollyal, mint inkább keserves vigyorral a képemen küzdöttem le a Kocs és Tata környéki dombokat. De leküzdöttem! Az ember meg úgy is csak a szépre emlékezik, nem?

Ez is megvolt, rengeteg jó élménnyel, újult erőt merítve az elkövetkező kihívásokra. Hát kihívtak.

A biciklis eseményekkel párhuzamosan kezdett mind nagyobb teret nyerni András élménybeszámolójának hatása, kisugárzása élete első félmaratonjáról. Akkoriban András Tatára járt futni, ott rótta a köröket. Egyet vagy kettőt, mikor épp hogy esett. Mivel nem szeretett betonon futni, az Öreg tó erdei részén futott oda-vissza és tekintettel arra, hogy ez a szakasz a fele egy teljes tókörnek nem kellett távolsági kompromisszumokat kötni, 7 km-es táv volt ez is. Szerintem keresve sem lehet jobb futóterepet találni a tatai Öreg tónál, mert a környezet csodás, csendes, nincs forgalom, jó a levegő és szép, történelmi hely is egyben. Persze ez a síkfutásra igaz, mert aki a hegyeket szereti annak is van itt lehetőség dögivel. Ez a tókör, a 7 km nem sok, nem kevés. Remek lehetőséget ad egy kezdő futó számára, hogy jó edzéstervet, stratégiát dolgozhasson ki, tudja kontrollálni az állapotát, fejlődését. Szóval ott tartottunk, hogy félmaraton. 21 km, a legyőzhető távolság. Így emlegetik a szakavatottak. Nagyon nem kevés, pláne egy kezdő futó számára. Viszont semmiképp sem annyira sok, hogy reménytelenül teljesíthetetlennek tűnjön. Végül is „csak” 3 tókör. Na azt hiszem megtaláltam az első célt magamnak. Természetesen ki más, mint az András lelkesedése, hite és példája volt az amit követni lehetett. 2008 nyarán hébe-hóba előfordult, hogy körbefutottam a tavat. Volt úgy, hogy közben a kisebbik lányomat toltam biciklin fél kézzel. Nem volt könnyű, de elvonta a figyelmet magamról, észre se vettem és körbe értünk.

Hát akkor ez simán megy, nem? Nem.

2008 augusztusában történt. Egy másik kollégámmal, Halász Csabival egyszer megbeszéltük, hogy ha már ilyen jól megy az egy tókör, elmegyek vele és kétszer körbe futjuk. Ekkorra már kitűzött céllá vált egy félmaraton teljesítése, és ehhez kellett megkezdeni a „komolyabb” felkészülést. Jah, teljesen megpuhítottak környeztem lelkes futói, elhitették velem, hogy ez simán menne nekem. Már csak meg kellett győződnöm róla, hogy tényleg így van-e. Munka után találkoztunk. Nyár volt, jó meleg. „Bőséges” ebéd (két szalámis kenyér) után voltam, így indultunk neki. Most is fél köröket akartunk menni az erdős részen, de valami hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem ez első kört megteszem teljesen. Nem kellett volna… A betonos szakaszon oda tűzött a nap és iszonyat meleg volt. Majd meg főttem. Ezután újra beérni az árnyas erdős részre igazi felüdülés volt. Ettől függetlenül jól ment az első kör, még mondogatta is a Csabi, hogy nem kéne ennyire rohanni, mert messze még a vége. Na ezt ott, aznap nagyon megtanultam. A második kört már oda-visszába nyomtuk az erdőben, nem volt kedvem még egyszer megfőni a napon. De már késő volt. A első kör kedélyes, beszélgetős hangulata kezdett részemről elkopni. Az utolsó szakaszon már nem kívántam az egészet, egyszerűen elfogytam. Kb. még 2 km lehetett hátra, amikor elkezdett a világ összeszűkülni, szédelegtem, miden bajom volt. Szégyenszemre meg kellett állnom, és a hátralévő szakaszt sétálva megtenni. Csabi nem nagyon szólt, semmit, de a szemében ott volt az „ugye megmondtam”. Meg. Igaza volt. Ismét kaptam egy leckéztetős pofont: fogadás jobbról, tiszteeelegj! Csatt.

Hát mint mondjak? Rettentően bosszantott a dolog. Nem tudom miért van ez, de úgy látszik nekem szükség van ilyen leckékre, hogy tanuljak belőlük, hogy előbbre léphessek. De miért nem lehet ezt úgy csinálni mint más? Csabi, akivel futottam, nem kifejezetten futó alkat. Értsd: nem kell kétszer ránézni, hogy egyszer észrevegyék. De lazán, mindenféle erőlködés nélkül lefutotta az a két tókört, sőt később nem is egy félmaratont is teljesített, én meg ott halok meg. Na, ez így nem mehet tovább! Ez ellen tenni kell! Nekem is fel kell nőnöm hozzá, hozzájuk, meg kell mutatnom, hogy tudok én is sokat futni. Na nehogymá’ ne.

És akkor egy újabb lépcsőjére léptem a megszállottságnak. Rendszeressé váltak a futások. Ha minden jól alakult hétköznap kétszer felfutottam a Turul szobor parkolójáig, majd hétvégén két kör a tatai Öreg tó körül. Volt erősítő jellegű hegyi futás, és volt állóképesség növelő hosszabb távú síkfutás. Ha akartam sem tudtam volna jobb környéket keresni ehhez, mint ahol amúgy is élek.

A turulos futás azért megérdemel egy kis kitérőt. Az sem úgy volt, hogy hopsz, elhatároztam és megcsináltam! Nagyon nem. Eleinte ugye buszoztam, aztán felgyalogoltam és lefele haza futottam. De a buszbérletem is lejárt, meg azon gondolkodtam, hogy milyen dolog ez már hogy elmegyek mozogni, és azzal kezdem hogy buszra szállok. Nem kéne ezt ennyire agyon bonyolítani! Márpedig én megpróbálok felfutni a Turul szobor parkolójához majd vissza haza. Természetesen napi rendszerességgel beszélgettem András és Csabi kollégáimmal, hogy mikor mit és hogyan csinálnak, merre futottak, hogy bírták, stb. Mesélték, hogy a panoráma úton felfutni nem kis kihívás. Eleinte ők is többször megálltak felfelé, főleg Csabi aki egy kicsivel több kilót cipel az ideálisnál. De csak eleinte! Jó, hát akkor én is megpróbálom, mert ha nekik megy nekem is mennie kell! Nem ment. Ha jól emlékszem háromszor álltam meg felfelé és a teljes táv megtételéhez 1 óra 25 perc kellett. A tüdőm majd kiköptem, a fülemben dübörgött a vér, izzattam mit a ló és kb. olyan vörös lehettem, mint egy főtt rák. Hát ha látott volna valaki lehet orvosért kiált, pedig csak megpróbáltam felfutni az emelkedőn. Nagy nehezen felvánszorogtam, kész megváltás volt lefelé futni utána. Ez így ment elég sokáig, de aztán csak kétszer kellett megállnom, aztán csak egyszer és eljött az a pillanat is, hogy megállás nélkül felfutottam. Öröm és bódottá!! De jól esett már csak a puszta gondolta is, hogy képes vagyok ilyesmire! Nem titok, büszke voltam erre!

Rendben, akkor most mi is a helyzet ezzel a félmaraton témával? András és Csabi a 2008 szeptemberében megrendezendő Nike Budapest félmaratonra készültek. Csábítottak engem is, de éreztem, hogy nekem ez még korai lenne. Talán nem is kondíció szempontjából, hanem lelkileg. Az ilyen megmérettetésekre rá kell hangolódni, nem csak testben, de lélekben is fel kell készülni. Nekem ez akkor még nem volt meg. Így továbbra is lelkesen futottam hol a hegyre hol a tó körül és vártam a nagy napot. Életem első félmaratonját.

A felkészülést sikerült megfűszerezni olyan futásokkal ahol elkísértem Andrást. Akkoriban Ő már tovább lépett az egyszerű tófutásokon. (És ez azóta is így van, mire elérem azt a szintet ahol Ő van, mindig tovább lép eggyel, kettővel.) Elkezdett a hegyekben futni. Hö, mi az nekem, én is szoktam emelkedőn futni, egészen a Turulig, hát hajrá menjünk vele. Megint újra kellett értékelnem mi az hogy hegyi futás. Na nem az a tingli-tangli, autók számára kiépített aszfalt utas emelkedő, az sem gyenge meg nem egyszerű, de van annál nehezebb is. Úgy általában véve, mindig mindennél van nehezebb, nagyobb, gyorsabb, erősebb, stb. Erre igazán rájöhettem volna már magamtól is. Ezekben a futásokban az volt a szerencsém, hogy az első részében, míg András lába be nem melegedett megfelelően, csak lassan óvatosan futottunk. Mi mázli. Csúfos leszerepelés lett volna belőle azt meghiszem. De így tudtam a tempót tartani vele, és nem volt feltűnő, hogy nem sok kellett volna hozzá, hogy ki ne dőljek mellőle.

Így gyűjtögettem az élményeket, a tanulságokat, a kilométereket és a kondíciómat a nagy napra, az első félmaratonra. És eljőve a nagy nap! 2008. 11. 16. az 5. Balaton Félmaraton, Siófokon. Úgy éreztem sikerült felkészülnöm. Azt nem mondom, hogy kondícióban András és Csabi fölé kerekedtem, de akaratban, elszántságban és eltökéltségben biztos lehagytam őket egy kicsit. Mint ahogy ott is a félmaratonon! Életem első félmaratonját sikerült 2 óra 1 perc alatt lefutni! Hé, ez én vagyok?!?! Nagyon örültem!

Na ácsi! Nézzük csak meg honnan jöttem?

2007 nyarán pokoli kínok között sikerült körbe tekernem a Balatont. Eltelt másfél év és lefutottam egy félmaratont olyan idővel, amilyennel a „Mesteremnek” még soha nem sikerült! Hajaj itt valami történt! Valahol az eltel idő alatt átléptem egyik létezésből egy másikba, és átléptem valami nagyon fontosat: a saját árnyékomat!!! Köszönöm azoknak akik az árnyékomat másképp kezdték megvilágítani, hitet adtak, példát mutattak, lehetőséget nyújtottak, büszkék voltak rám! Elsősorban kedves feleségemnek, Katinak, aki bíztatott, büszke volt rám, tartotta otthon a frontot, hogy én mehessek futni. Köszönöm Zsoltnak, hogy anno (és azóta is folyamatosan) „belerángatott” a bicikli túrába. Köszönöm Andrásnak, hogy példát mutatott, lelkesített, helyet adott maga mellett. Köszönöm Csabinak az a tatai tókört, és köszönöm a rokonoknak, ismerősöknek, kollégáknak a rengetek pozitív visszajelzést, hogy megerősítették bennem, amit csinálok az jó dolog.

Egyszer láttam a TV-ben egy interjút Markos Györggyel, kiváló humoristánkkal. A riporter arról faggatta, hogy mikét alakult az élete, hogy lett belőle humorista. Az mondta, hogy nem humorista szeretett volna lenni, hanem édesapja, Alfonzó nyomdokaiba szeretett volna lépni és a színészi pályát kívánta volna művelni. De hiába dörömböl a színészet kapuin, azon nem nyert bebocsátást, a humorista pályához vezető kapunak csak nekidőlt félvállal és az beszakadt vele együtt.

Úgy érzem engem is így talált meg magának ez a futás, sose gondoltam volna, hogy egyszer hacsak ilyen szinten is de ez lesz az a sport amit rendszeresen művelni fogok, és még örömömet is lelem benne, valamint fel tudok majd olyan eredményeket mutatni, amiről mások is elismerően szólnak.

Ehhez egy kicsit csendes őrültnek kell lenni, amolyan ártatlan bolondnak. Futóbolondnak.

Az első futás a vértesi maraton után.

Elméletileg úgy volt, egy hirtelen jött fáradt kinyilatkoztatás következtében, hogy a vasárnapi embert próbáló futás után egész héten nem fogok futni, csak pihenni, regenerálódni. De annyira semmi bajom nem volt, hogy nem volt miért itthon lebzselni. Persze ez a „nem értem hogy bírtam, hogy-hogy nincs semmi bajom, és egyáltalán” értetlenkedési gondolatkörhöz tartozik.

Szóval nem akartam túlzásba vinni, így csak a szokásos útvonalat kívántam befutni: Alsógalla vasútállomás – Aradi u. – Hármas híd, ott balra elfordulva a Tatai úton, ami Táncsics útban folytatódik égészen a Panoráma útig, ott jobbra fordulva a Panoráma úton egészen fel a Turul szobor parkolójáig, majd rátérünk arra a tanösvényre ami a Ranzinger Vince kilátó felé visz és a kilátóig meg sem állunk. Majd a kilátó érintése után a jól megérdemelt visszafutás következik ugyan ezen az úton. Nos, ma valahogy kicsit nehézkesen ment a dolog, igazán fittnek nem éreztem magam, lehet még fáradt vagyok? Vagy csak épp ma nem volt jó formám? A Táncsics Panoráma sarkon csatlakozott hozzám Pisti is és a nehezének ketten vágtunk neki. Mondtam is, ma kissé fáradtan megy a futás. Na ez azért nem adott okot a lazításra, mentem ahogy bírtam. Felértünk a parkolóig, nézem az órámat 28 perc. Hoppá, azért ez nagyon nem rossz! 30-32 perc alatt szoktam felérni. Mire a 37-ik percet mutatta az óra már a kilátónál voltunk. Hmm, mi lett volna ha nem érzem fáradtan magam? Pisti most is beindult az utolsó emelkedőn, amit Ő mumusnak hív. Láttam rajta hogy menne, nem tötyörögne az én tempómban, mondtam neki, hogy hajrá, fussa a saját tempóját. Hát futotta. Jó 20 métert rám vert. Bírom ezt a srácot. Amikor mélyponton van, akkor nem összeomlik, hanem előre menekül. Ezt csinálta a vértesi maratonon is az utolsó kilométereken, amikor elhúzott. Mi lesz ha majd beleérik az hosszútávfutás életkorába? Már most vizionálható ez a névsor: Szőnyi Ferenc, Altmann András, Priger István. Ámen.

Szóval, ma ismét megfutottuk mit a haza megkövetelt és azért jól esett. Pontosan nem tudom hány kilométer hosszú ez az etap, de szerintem 12 körül lehet. Majd egyszer elkérem András óráját. A leküzdött szintemelkedést is csak tippelni tudom kb. 200-230 közé. Mire visszaéretem az Alsógalla vasútállomáshoz 1óra 11percet mutatott az óra. Ez is nagyon rendben van.

Egészségünkre Pisti!