Az ember, ha hobbi szinten űzi a hosszútávfutás nevű sportot, akkor 21 km megtétele már nem tartozik a csak a földönkívüliek által teljesíthető távok közé. De az olyan nagyszabású futóeseményre, mint például a címben szereplő félmaraton nem csak a leküzdendő táv miatt megy el a futni vágyó ember.
Ennek az eseménynek hatalmas lelkülete van! A rengeteg ember, a felkészülések alatt célként megélendő érzések várva várt megélése, a hatalmas felhajtás, a tudat, hogy az egyszeri futó az egész várost birtokba veheti, a sokak szemében ott csillogó fojtott izgalom, várakozás, feszültség, elszántság mind-mind kiszélesíti, teljessé teszi és többlettel ruházza fel azt az egyszerű tényt, hogy 21 km-t kell lefutni.
Ilyenkor egy kicsit mindenki testvére lesz a többieknek, egy nagy családdá terebélyesedünk, eltűnnek a különbségek, mindenkit csak egy cél vezérel: teljesíteni azt amit vállalt.
Ugyanakkor ezzel a közösségi élménnyel párhuzamosan mindenki elkezdi a maga kis harcát saját magával, a terveivel, az elvárásaival, a korlátaival. Kinek mi dominál jobban. Mert valljuk meg őszintén hiába fut egyszerre hétezer ember félmaratont, a futás igenis magányos sportág. Itt nem függ az ember teljesítménye attól, hogy kap-e jó passzt a jobb szélsőtől, kibírja-e a feneke alatt található technika a táv végéig vagy kitalálja-e a vele szemben ülő a második lépése után, hogy milyen stratégiát használ éppen. Nincs mese itt futni kell. Futni ha jó idő van, futni a rossz idő, futni ha sokan vagyunk és akkor is ha csak egyedül, futni ha bírjuk és akkor is ha már nem.
A magasröptű filozófia után nézzük csak meg hogy is sikerült ez a verseny, a rá történő felkészülés. Azt kell, hogy mondjam szerencsés ember vagyok. Egyrészt azért, mert olyan kollégáim vannak, akik őszintén át tudják adni annak a dolognak a szeretetét amit éppen csinálnak, jelen esetben a futásról van szó. Másrészt olyan helyen lakom, Tatabányán, ahol ideális helyek vannak, ha az ember futásra adja a fejét.
Felkészülés gyanánt hetente háromszor igyekeztem elmenni futni. Általában nem egyedül megyek, mert egy kicsit könnyebb rávenni magamat a futásra, ha más/mások is jönnek.
Altmann András kollégámnak köszönhetően többen megfertőződtünk a hosszútávfutás nevű áldásos betegséggel. Így mindig van valaki, aki éppen akkor és kb. arra megy/menne futni mint amerre én. Általában Priger Pisti szegődik mellém (vagy én Ő mellé)és együtt futunk. Van egy jól bevált útvonalam ami a lakóhelyemtől indul és Közép-Európa legnagyobb bronz madarához, a Turul szoborhoz vezet fel, sőt azon túl egy kilátóhoz, ami nem is lehetne más ebben a városban, mint egy bányászakna felvonószerkezete. Ez a táv 12 km és van benne több mint 270 m szintemelkedés. Néha-néha a szomszédos kisvárosba, Tatára is átmegyek futni. A tatai Öreg-tó körül egy kör 7 km. Ebből általában kettőt szoktam fogyasztani egy edzésre. J
Mivel a Nike félmaratonra szánt felkészülés alatt is végig kánikula volt, így volt lehetőségem gyakorolni az „úgy leizzadtam mintha vízzel leöntöttek volna” című mutatványt. Jártunk rendszeresen futni, és gyorsan eljött az a pillanat amikor is megmutatkozik, hogy mindez mire volt elég.
Bár András erre az eseményre pont nem jött el, de Szilbereki Jani és Priger Pisti kollégám beneveztek a félmaratonra. Janinak ez volt az első hivatalos félmaratoni eseménye és Pisti is hozta a szokásos formáját, ugyan is a verseny előtti szombaton egy „laza” 50 km-es túrát teljesített, már csak pusztán hagyománytiszteletből is, mert a tavaszi Vivicitta félmaratonja előtti szombaton is lenyomott egy 40 km-es túrát. Hát Ő ilyen, még fiatal. Beszélgettünk róla, hogy meleg lesz, meg hogy ez mennyire lerontja az ember teljesítményét, de ugye erről beszélgetni, vagy ezt átélni nem ugyan az. Nagyon nem.
Eljött a nagy nap. Nekem sikerült korán oda érnem, Jani a barátaival jött kocsival, de Pistivel megbeszéltem, hogy együtt megyünk fel vonattal. Na Ő megszínesítette magának a reggelt azzal, hogy elaludt és lekéste a korábbi vonatot, amivel én mentem. De végül is oda ért. Ahogy telt az idő úgy lett egyre melegebb. Bár ez a liget árnyas fái között nem is volt olyan feltűnő.
A rajtterületre beállva és ott szorongva a tömegben a napon kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy itt bizony nagyon meleg helyzet van. A rajtot követően még nem értünk el a Kodály-köröndre, de már rólam szakadt a víz. Hajaj, gondoltam, mi lesz itt később? Amíg a házak között futottunk addig lehetett ügyesen helyezkedni és a házak árnyékában futni. Korábbi tapasztalatok alapján tudtam, hogy a budai rakparti szakasz lesz az igazán gyilkos rész. Itt nincs árnyék, a nap szemből tűz és a uralkodó széljárással együtt futunk, tehát áll a levegő körülöttünk. Na ez embertelen volt. Igazi ajándék volt az az egy-két vízfüggöny, amit a szervezők bocsátottak ránk slagokból ezen a szakaszon. Amikor a Lágymányosi hídnál visszafordultunk a Műegyetem rakpartra és az eddig velünk szaladó szél elkezdett szembe fújni az igazi újjászületés volt. Minden frissítőállomáson végig ittuk az itallapot víz, isoital. Kalóriával végigbírja az ember ezt a távot még úgy is ha nem eszik közben, de akkor és ott inni kellett amennyi csak belénk fért. Ez valahogy sikerült is, mert igaz hogy nagyon meleg volt és ezt mindenki megérezte a maga módján, de például nem volt olyan érzésem, mint a tavalyi hortobágyi félmaratonon, hogy mindjárt felrobban a fejem a hőségtől. Bár ott még ennél is melegebb volt és nulla árnyék.
Elég szépen haladtunk, 5:30-5:40 körüli időkkel. Pisti még az elején előre ment, megpróbált az 1:30-as iramfutókkal menni, én egy unokatestvéremmel futottam, akivel ott találkoztam véletlenül. Aztán a 10. km után magamra maradtam, engem is elhagytak. Próbáltam tartani azt a tempót amit az elején felvettem, de néha-néha éreztem, hogy belassulok. Ilyenkor jön jól az, hogy tömegben futunk. Mindig van valaki előtted, aki egy kicsivel lassabban fut, és látod, érzed, hogy gyorsabb vagy nála és addig kepesztesz, míg meg nem előzöd. Aztán jön a következő „áldozat” és így apránként szinte észrevétlenül fogynak a kilométerek, közeledik a cél. A Nyugati téri felüljáróra felfutás közben észrevettem Pistit, ahogy küzdi magát felfele. Odaszóltam neki, hogy hogy lesz ebből 1:30 ha én is utolérem? Ettől úgy megrémül, hogy elhúzott előlem, de aztán megint utolértem. Na Ő igazi áldozata lett a melegnek. Az utolsó frissítő állomásoknál már nagyon jó volt legalább addig gyalogolni, amíg az innivalót megittam és azt a pár szem szőlőcukrot elmajszoltam. De nem volt megállás, futni kellett. Valahogy a vége felé mindig rátelepszik az ember lelkére az addig leküzdött kilométerek súlya és a célba futás utáni vágy terhe. Most olyan érzésem volt, mintha gyorsan elszaladt volna ez a félmaraton, így időm sem volt lelki holtpontokra. A meleg az nyomasztott rendesen, de az sem volt olyan vészes mint máskor. Az utolsó kilométeren már minden mindegy alapon futottam, még talán gyorsultam is. Mivel új helyen volt a cél nem igazán tudtam, hogy hol is fog felbukkanni. Nagyon szuggeráltam már a végén, hogy tűnjön már fel a célt jelző óra, és amikor az megjelent rá lehetett kapcsolni és minden vésztartalékot el lehetett tüzelni. Azt nem mondom hogy sprinteltem, de magamhoz képes mindenképp száguldás volt az utolsó párszáz méter.
1:53:58.
Négy perccel maradtam el életem legjobbjától. Persze ez a nagyok, meg a profik szemszögéből nézve megmosolyogtató eredmények, de mindenki saját magával küzd, meg az idővel. Négy éve még egy kilométert sem tudtam volna lefutni. Én elégedett voltam magammal. A nagy melegnek nem sikerült kifognia rajtam, csak megnehezítette egy kicsit a dolgomat. Egyszer talán sikerül 1:45-t futnom és akkor elértem mindent amit én még elérhetek.
Addig is köszönöm mindenkinek, hogy együtt futhattam velük!
