Az első futás a vértesi maraton után.

Elméletileg úgy volt, egy hirtelen jött fáradt kinyilatkoztatás következtében, hogy a vasárnapi embert próbáló futás után egész héten nem fogok futni, csak pihenni, regenerálódni. De annyira semmi bajom nem volt, hogy nem volt miért itthon lebzselni. Persze ez a „nem értem hogy bírtam, hogy-hogy nincs semmi bajom, és egyáltalán” értetlenkedési gondolatkörhöz tartozik.

Szóval nem akartam túlzásba vinni, így csak a szokásos útvonalat kívántam befutni: Alsógalla vasútállomás – Aradi u. – Hármas híd, ott balra elfordulva a Tatai úton, ami Táncsics útban folytatódik égészen a Panoráma útig, ott jobbra fordulva a Panoráma úton egészen fel a Turul szobor parkolójáig, majd rátérünk arra a tanösvényre ami a Ranzinger Vince kilátó felé visz és a kilátóig meg sem állunk. Majd a kilátó érintése után a jól megérdemelt visszafutás következik ugyan ezen az úton. Nos, ma valahogy kicsit nehézkesen ment a dolog, igazán fittnek nem éreztem magam, lehet még fáradt vagyok? Vagy csak épp ma nem volt jó formám? A Táncsics Panoráma sarkon csatlakozott hozzám Pisti is és a nehezének ketten vágtunk neki. Mondtam is, ma kissé fáradtan megy a futás. Na ez azért nem adott okot a lazításra, mentem ahogy bírtam. Felértünk a parkolóig, nézem az órámat 28 perc. Hoppá, azért ez nagyon nem rossz! 30-32 perc alatt szoktam felérni. Mire a 37-ik percet mutatta az óra már a kilátónál voltunk. Hmm, mi lett volna ha nem érzem fáradtan magam? Pisti most is beindult az utolsó emelkedőn, amit Ő mumusnak hív. Láttam rajta hogy menne, nem tötyörögne az én tempómban, mondtam neki, hogy hajrá, fussa a saját tempóját. Hát futotta. Jó 20 métert rám vert. Bírom ezt a srácot. Amikor mélyponton van, akkor nem összeomlik, hanem előre menekül. Ezt csinálta a vértesi maratonon is az utolsó kilométereken, amikor elhúzott. Mi lesz ha majd beleérik az hosszútávfutás életkorába? Már most vizionálható ez a névsor: Szőnyi Ferenc, Altmann András, Priger István. Ámen.

Szóval, ma ismét megfutottuk mit a haza megkövetelt és azért jól esett. Pontosan nem tudom hány kilométer hosszú ez az etap, de szerintem 12 körül lehet. Majd egyszer elkérem András óráját. A leküzdött szintemelkedést is csak tippelni tudom kb. 200-230 közé. Mire visszaéretem az Alsógalla vasútállomáshoz 1óra 11percet mutatott az óra. Ez is nagyon rendben van.

Egészségünkre Pisti!

Camelbak Vértesi Terepmaraton, avagy az ember mindenre képes!

És eljöve a nagy nap! Testben, de inkább lélekben felkészülve, az izgulásnak és az óraátállításnak köszönhetően jó keveset aludva arra ébredtem, hogy indulni kell! Mivel Száron vannak rokonok, bevállaltam, hogy én fuvarozom a csapatot. Beállítottam két órát is, hogy ébresszen. Nem lehet késni! Ez ahhoz túl fontos dolog!
Reggel kinéztem az ablakon, száraz minden, az éjjel nem esett. Remek, jó előjel! Egy kis reggeli, felöltözés, indulás. Mindenki megvolt, irány Szár.
Lackó unokatestvéremnél hagytuk az autót, onnan mentünk a sportcsarnokba. Futós cuccban sétálva bizony vacogtunk. Nagyon hideg volt. De nem is ígérek mást. Legalább az eső nem esik.
Megérkezvén a csarnokba jó hosszú sor fogadott. Ajha, mennyi fanatikus! A hosszú sor hamar elfogyott a rajtszámot átvettük és jutott idő a bemelegítésre is. 8:05-kor elrajtoltunk.

Szár - Körtvélyes, geodéziai torony, 5.85 km, 315m szint:
Na ettől a szakasztól féltünk a legjobban. Ez volt az itiner szerint a legnagyobb emelkedés az egész távon. Erre gyúrtunk a keddi futáson is. Na itt annyira nem ment fényesen. A meredek részeken gyaloglással tettük meg. Gondolnom kellett arra is, hogy ez bizony csak az eleje. Ha most itt izomból felfutok mi marad a végére? András persze megint robotpilótára váltott, és ott is futott ahol mi már rég gyalogoltunk. Meg sem próbáltam utána csinálni, erre születni kell. Azt persze mondanom sem kell, hogy a reggeli álmosság hamar elszállt. Mivel az igazán meredek rész egy rövidebb szakasz volt, hamar összerázódtunk és együtt értük el a tornyot. És ott jött az első meglepetés. Terülj-terülj asztalka fogadott. Az a bőség és sokféleség nagyon meglepett. Volt mazsola, más aszalt gyümölcs, csoki (Milka!!!), sós rágcsálni való, víz. De erre még rátettek egy (több!) lapáttal a későbbi állomásokon. Volt olyan hely ahol vajas és zsíros kenyér, oliva bogyó, vegyes savanyúság, uborka, cola, izo ital, alma bővítette a kínálatot. Hát lenne mit tanulnia a BSI-nek.

Körtvélyes, geodéziai torony – Csákányospuszta, 6.81km, 65m szint:
A masszív bekezdés után szanatórium jellegű szakasz következett. Emelkedő nem nagyon volt, gyakorlatilag lefelé futottunk. Volt viszont olyan meredek lejtő, hogy az egyszeri futó inkább emelkedőn futna, mint ott lefele. Természetesen az ellenőrzőponton a szokásos bőség. Már itt ittam egy kólát, kellett a cukor és az élénkítés. Az aszalt gyümölcsök nagyon bejöttek, sokkal jobb, mint a szőlőcukor.

Csákányospuszta – Vitányi vár, 4,22km,  151m szint:
Ez volt a következő meredek szakasz. Mármint az itiner szerint. Csákányospuszta után a Mária szakadékban kellett visszafutni. Na itt is voltak meredek részek. A futás itt is esélytelen volt, maradt a gyaloglás. Mármint a Pistinek meg nekem. András csak ott hagyta abba a futást, ahol már embertelenül meredek volt. Az együtt futásunk sajátosságai már itt kezdtek körvonalazódni. A menü a következő: jön az emelkedő András még fut, mi már rég gyalogolunk. Emelkedő vége, jön a lejtő: András még mindig fut, de nagyjából ugyan azzal a sebességgel mint felfele!!! És itt nem lassú a tempó, mert 8km/h átlagot tartottuk. De mi lefele sokkal bevállalósabbak voltunk, hamar beértük az Andrást, sőt ha ismét emelkedő volt előttünk tovább is futottunk, úgy is utolér, míg mi megint gyalogolunk. Hát nem vagyunk egyformák.
Miután kijöttünk a Mária szakadékból ismét simább terep fogadott. Mire elértünk a Vitányi várhoz nekem olyan érzésem volt, hogy lefutottunk a várhoz és nem felfele. Sokkal többet futottunk lefelé mit fel. Érdekes érzés volt. Az ellenőrzőpont a várban várt ránk. Viszont a frissítőállomás a vár alatt a továbbvezető úton volt. Itt is olyan lejtőn kellett lemenni, hogy az embernek szinte tériszonya volt. Nagyjából azzal a sebességgel mentünk le rajta mintha felfelé mennénk. Aztán jött a szokásos evés, ivás.

Vitányivár – Várgeszets, 7,71km, 240m szint:
Izmos szakasz volt ez is. Volt itt minden: meredeken fel-le, lankásan fel-le. Tiszta hullámvasút. Mielőtt beértünk Várgesztesre egy jó hosszú lejtő jött, ami nem épp az András terepe, kicsit szét is szakadtunk. De természetesen Pistivel megvártuk az András. Ja-ja és közben gyalogoltunk felfelé. Ez volt a féltáv: 24,59km. Még jó állapotban voltunk, a körülményekhez képest mindenképp. Szólnom kell egy nagyon fontos tényezőről: az időjárásról. Remek idő volt. Néha még a nap is kisütött. Igaz hogy hideg volt és én néha fáztam is, de az emelkedőknél ez változott. Áldottuk a szerencsénket és bíztunk benne hogy még elkísér minket egy jódarabon.

Várgeszets – Hirczy emlékmű, 4.63km, 90m szint:
Ez a szakasz könnyűnek ígérkezett. Igaz hogy volt 90 méter szint írva, de majd 5 km alatt fel sem fog tűnni. Tévedtünk. Ahogy kijöttünk Gesztesről, rögtön az ölünkbe kaptuk az egészet. Jött a futás, gyaloglás, mászás, mikor épp mire tellett. Leküzdve a meredek szakaszt kijutottunk a műútra. Ne ez álomszerű volt. Sima szakasz, nem kellett állandóan vizslatni az utat, mit kell kikerülni és enyhén lejtett. Itt nem bírtam megállj parancsolni magamnak és egy kicsit átmentem önzőbe. Jó tempót sikerült mennem, ami magam is meglepődtem, és nem vártam be a többieket csak az ellenőrzőpontnál. Ez a szakasz kifejezetten jól esett. Ez azért volt nagy szó, mert itt már a 30. km felé közelítettünk 861m szintet leküzdve. Na nem is volt több ilyen.

Hirczy emlékmű – Kapberek-puszta, 6,66km, 235m szint:
Ez volt az utolsó nagy kihívás. Ahogy az emlékműtől elindultunk az út folyamatosan emelkedett, de alattomos, alig észrevehető módon. Ez nagyjából a szakasz feléig tartott. Általában én mentem elől, tempót diktálva. De jöttek a komolyabb emelkedők, nekem meg a holtpont. Megint elkezdtem émelyegni amikor felfelé futottunk. Nem ment a dolog. Csúfos sétába torkoltam. Nagyon bosszantott. Azt hittem a lábam fog lezsibbadni, vagy az oldalam szúrni, vagy akármi más. Na de hogy ezt! Ehh, dühített. Ettem ittam mindig, hogy legyen kalória és folyadék. Valamit valahol elszúrtam. Az érdekes az, hogy lefelé viszonylag jól ment, csak felfelé szédelegtem, émelyegtem. Ez mitől lehet? Nagy nehezen felvánszorogtam az ellenőrző pontra. Mindegy ezt már leküzdöttük, megvan. Innentől már könnyű lesz a terep. Itt valahogy megkívántam a sósat és kis sós perecet ettem meg vizet ittam. A nem éppen jó hangulatomra az időjárás is rátett egy lapáttal, eleredt az eső. De nézzük a dolog jó oldalát, megtettünk 35 km-t szárazon. Ami hátra van megtesszük már akárhogyan is. Néztük az időnket, mennyi van még hátra. Kb. egy és háromnegyed óra volt az általunk kitűzött 6 órás szintidőig, de sajna az átlagunk már közel sem volt 8 km/h. Nem sok esélyt adtunk annak, hogy beérünk 6 órás időn belül. Nem baj, a 6 óra 10 perc is jól fog mutatni… Ekkor megszólalt a kisördög, na nehogymá’ ezen múljon. Én bizony rákapcsolok. Arról fingom sem volt hogy ugyan miből, meg hogyan, meg mi lesz a többiekkel, de ekkor már egy kicsit elzombisodtam. Így vágtunk neki az utolsó előtti etapnak.

Kapberek-puszta – Hallgató-völgy, 6,31km, 45m szint:
Elindultunk. Elkezdtem futni. Most vagy a többiek voltak már fáradtak, vagy én kerültem valami más dimenzióba, de rendszeresen elhúztam tőlük. Ilyenkor tényleg valami zombi módon futottam és gőzöm sem volt hogy mitől bírom még így. Ha jött egy nagyobb emelkedő akkor eszméltem fel, hogy hoppá, mi van a többiekkel. Ilyenkor séta, többiek bevár. Szegény Pisti már nagyon elkészülhetett, mert jóval András mögött jött mindig. (mint utóbb kiderült egy csak pillanatnyi mélypont lehetett) Abban reménykedtem, hogy egy kicsit inspirálja a többieket, hogy elhúzok és jó időt tudunk futni. (a kisördög ott sugdolódzott állandóan: 6 óra, 6 óra, 6 óra) Tiszta elmebaj. Elérkeztünk az utolsó ellenőrzőponthoz. 42,19 km!!! Maraton!!! Az a 1141m szint leküzdése már mellékes.

Hallgató-völgy – Szár, sportcsarnok, 5,66km, 20m szint:
Mindent bele! Itt már nincs taktika, nincs erőbeosztás, itt az utolsó tartalékok felélése van. Az idő szorít, elmúlt fél kettő. Ismerős terepre fordultunk, a kezdeteknél is ezen az úton jöttünk ki a faluból. Ez azért volt jó, mert tudtam, hogy milyen szakaszokból fog állni, és rá tudtam készülni lelkileg. Hát így sem volt könnyű. Rettentő hosszúak tudnak lenni az erdei szakaszok, az utcák a faluban. Valahogy sokkal hosszabbak, mit amikor kifele jöttünk. Pisti sejtelmesen oda szólt: ha háromnegyed kettő lesz szóljak neki. Szóltam. Na akkor Ő került másik dimenzióba. Vissza kettő padlógáz, elhúzott csak úgy porzott az út utána. Én is mentem a magam tempóját, még mindig nem értve és csodálkozva hogy mitől bírom még így. András is futotta ami tőle tellett, igaz elmaradt mögöttem egy kicsit, de közel sem annyira, mint amennyire a Pisti porzott el. Hiába no, ezt teszi a fiatalság. Mielőtt beértünk volna a faluba igazi meglepetés várt minket. Elsősorban Andrást. Szilvi a felesége, annak barátnője és még egy ismerősük ott álltak és vártak bennünket. Igaz főleg nem nekem szólt, de jól esett. Volt fotó, bíztatás, éljenzés. Köszönöm! Végig futottunk a falun. András mögöttem bő száz méterrel, Pisti előttem legalább a duplájával. Elfutottam az oviig. Onnan már egy lejtőn kellett csak lefutni a sportcsarnokig. Megvártam Andrást. Ezt együtt kellett befejeznünk. Ennyivel tartoztam neki, szerintem. Befutottunk jó idővel, DE MÉG MILYEN JÓ IDŐVEL!!!! 47,85km : 5 óra 52 perc! Na kisördög mehetsz haza, megtetted a magadét.


Ugyan ez mástól, másként: http://alfiedzesnaploja.blogspot.com/

Út a terepmaratonig

Amikor tavaly november 19-én kaptam egy levelet Andrástól a Camelbak Vértesi Terepmaratonról, először jót röhögtem rajta. Persze, 48 km, terepen, 1161m szintkülönbség felfele, hehe. Azért fanatizmusban nyomába sem érek Andrásnak. Hagytam az egészet. Épp elég volt a budapesti maraton élményeit feldolgozni. Aztán telt múlt az idő. Végig gondoltam azokat a dolgokat, amelyeket szeretnék megvalósítani. A Balaton átúszás már megvolt háromszor. A Gerecse 50-et is lenyomtam négyszer. Jópár félmaraton után az egyik fő célomat is megvalósítottam, lefutottam egy maratont (Naná, az Andrással! Ki mással!?). Amit még szeretnék teljesíteni, megélni az a Kinizsi 100. Na de azért az nem piskóta mutatvány ám! Nem lehet csak úgy nekiszaladni, mint anno a Gerecse 50-nél tettem. Meg kell nézni az ember mire képes. Például úgy, hogy képes-e lefutni mondjuk a Gerecse 50-et. Hogy bírja szuflával, mennyire maradnak működőképesek a lábai, stb. Tudom, hogy túrázni és futni nem egy kategória (a gyaloglás nehezebb), de valahol el kell kezdeni a hosszútávokat. Aztán idén egyre többet beszélgettem Priger Pistivel a dologról, meg természetesen Andrással is. Minden beszélgetés a Vértesi Terepmaratonnál lyukadt ki, mert András már rég eldöntötte, hogy megpróbálja lefutni. Hmm, végül is ez is kb. 50 km, a Gerecse 50 is. Jaj, de hát olyan korán van, hogy készülök fel rá. (Hát hogy? Lélekben, mint eddig mindenre.)
Szó mi szó, ismét erőt, bátorságot merítve András elszántságából, és lelkesedéséből beneveztem a Camelbak Vértesi Terepmaratonra. Te jó ég, már megint mibe vágtam a fámat? Fejszébe… Finoman szólva is egy több ismeretlenes egyenlet kellős közepében találtam magamat. Az közösségi szellemet erősítve Pisti is csatlakozott ehhez az őrültséghez. Aki hat és fél óra alatt lefutja a Gerecse 50-et annak jönnie kell.
Március elején megkezdődött a pánikszerű felkészülés. Mert a március 27. gyorsan közeledett. Futottam az Andrással, futottam a Pistivel, futottam egyedül. Lehetőleg minél meredekebb terepen mégis csak hegyi, meg maraton, meg nem vagyok normális. Néha-néha amit kedves feleségem szemében láttam… Hát inkább nem firtattam a fejcsóválásának mélyebb indíttatásait.
Közeledett a nagy nap, túl voltam jól sikerült futásokon és kevésbé jól sikerülteken is. Az idő elfogyott, így a felkészülési lehetőségek is. Hát hozott anyagból dolgozván meglátjuk mire lesz elég. Az esemény előtti héten csodás idő volt, száraz, meleg, napsütéses. Aki túrázott sáros erdőben tudja milyen cipőn hordozni 5 kiló sarat. Örültem, hogy jó eséllyel ezt az élményt megspórolhatjuk magunknak. Nem sokáig. Egész héten arról zengett az összes TV-s és internetes időjárási média, hogy bizony-bizony hétvégén hidegfront, eső, szél és hatalmas nagy szívás van kilátásban. Ehh. Nesze sánta itt egy púp is. Volt, hogy vasárnapra havazást ígértek. Aztán ahogy közeledett a hétvége, úgy lett egyre szebb az előre jelzés. Szombaton nem nagyon lesz eső, majd talán csak vasárnap délután. Nagyon jó! Éljen a pozitív kisugárzás!
Nem mondom, bírtam volna stressz mentesebb is hangolódni a dologra, de hát az van. Futni fogunk, terepen, sokat. Négyen: András, Pisti meg én. Ja és az elszántság.

Az év legjobb futása (2011. március 22., 18 km, 1ó57p, +350m szint)

Mivel készülök a legújabb őrültségemre, így nagyon vártam már a mai futást. Összeálltunk hárman ismét András, Pisti és én. A terv az volt, hogy a munkahelyről futunk egy nagy kört a Gerecsében, és így fogunk haza futni. A János forrás felé kezdtük a futást, és annak völgyében futottunk felfelé. Aki már járt arra tudja milyen emelkedő. Gerecse 50 rajongók előnyben. Kb. 7 km alatt felfutunk 150 méterről 500 méter magasba.

Múlthéten hétfőn is elcsábított András, hogy fussak vele az erdőben. Vagyis én kérdeztem, hogy mikor és hova megy futni. Kell a hegyi futás mert amire készülünk az nagyon durva lesz. Szóval hétfőn reggel mentünk a hegyekbe, de elég későn reggeliztem, így rettentő szánalmasra sikeredett a mutatványom. Émelyegtem, szédelegtem nem bírtam futni. Szegény András futását jól elszúrtam.

De most odafigyeltem mindenre, időben ebédeltem, jó szénhidrát dús tésztás, süteményes menü volt, próbáltam eleget inni is. Ja és lelkileg is ráhangolódtam a megmérettetésre. Szóval nagyon akartam, hogy jól sikerüljön.

Jó tempóba vágtunk neki, aztán a durva emelkedő persze beszabályozott mindeket. András átváltott a biorobot futásában, akár milyen emelkedő is van, Ő apró lépésekkel is de fut. Félelmetes, nem tudom hogy képes erre. Hát van még hova fejlődnöm.  Én néha nagy lépésekkel követem, aztán ha már nem volt embertelen az emelkedő én is futottam. Még szerencse, hogy így is tudtam tartani a tempót, nem maradtam le. Pisti is kitett magáért. Nem alázott le minket és nem hagyott ott. J

Mivel András állandóan nézte az óráját és szolgáltatta az adatokat, az utolsó kilométereken megpróbáltam egy kicsit a saját tempómba futni felfelé és az élre álltam tempót diktálni. Na persze már itt nem volt olyan meredek felfele, óvatos duhaj vagyok azért én is. Miután felértünk a tetőre, onnan már ajándék volt minden kilométer. Egy-két kitérővel színesítette még András a távot, de tulajdonképpen lefelé futottunk. Az egészben az volt a jó, hogy nyoma sem volt oxigénhiánynak, savasodásnak és egyéb gyötrő élménynek. Nagyon élveztem a dolgot, pláne a csúfos hétfői leszerepelés után. Jah és a cipő is remekül tette a dolgát. Azt hiszem jó barátok leszünk én és a Trabuco.

Pontos adatokkal András tud szolgálni itt: http://alfiedzesnaploja.blogspot.com/ .

Úgy érzem a Camelbak Vértesi Terepmaraton főpróbája elég jól sikerült.

A kezdetek II. rész: A lejtőn lefelé...

A balatoni „élményből” ocsúdva, tehát elhatároztam, hogy az eddigi nullamennyiségű mozgást valamennyire megpróbálom elmozdítani pozitív irányba. 2007 nyarán egyrészt próbáltam szorosabb kapcsolatot kialakítania biciklimmel, másrészt megpróbáltam valami olyan futóterepet találni, ahol a betervezhető szenvedésen felül azért némi sikerélmény is várhat. Például, hogy le tudom futni. Szóval azt találtam ki, hogy otthonról busszal elmegyek a városközpontba, majd onnan felsétálok Közép-Európa legnagyobb bronzból készült madarához és onnan végig lefele szaladva szépen hazakocogok. A nehézség ebben a Turul madárhoz történő felsétálás volt, mert rengeteg lépcső és meredek út visz fel, úgyhogy az ember vádlija megkapja a magáét mire felért. Viszont itt nem kellett futnom és így a nehezét nem egy keveset gyakorolt mozgásformával kellett leküzdenem. Jó kitaláltam, mi? Ahelyett hogy kerestem volna pár kilométernyi sima terepet, eh mindegy, hagyjuk. Ha az ember nem bír valamiféle beütéssel, nem ragad meg a fanatikusok világában.

A dolog egész jól ment. Értsd: ahol már elfogyott a lejtő, ott is tovább tudtam futni. Bár nagyon nem bántam, hogy a kereszteződésekben meg kellett állni át engedni az autókat. Valahogy szokatlanul előzékeny voltam. Azért ezt a futkorászást nem vittem túlzásba, még szó sem volt a heti három alkalomról. Éppen csak egy kicsit felráztam magamat, hogy az őszre tervezett újabb biciklitúrán nem haljak meg az első kilométereken.

Aztán 2007 őszén jött a második megmérettetés. Kerüljük meg a Fertő tavat. Egy nap alatt. Én. Biciklivel. Istenem, én sem leszek már normális soha többet. De mint mindig, most is hajtott a lelkesedés. A remek csapat összeállt, Jani barátomnak köszönhetően volt hol aludni is. Gondoltam magamban, ez a túra biztos könnyű lesz, hisz csak egy tó körül fogunk tekerni, sík a terep, mi bajunk lehet. Aha. Hegykőről indultunk Fertőrákos felé. Aki már járt arra tudja, hogy a kőfejtőig milyen brutális emelkedő van! Ébresztőőőő! Hát felébredtem. De fel is tekertem! Rettentő büszke voltam magamra. A határátkelőnél álltunk meg pihenni és bevárni a kevésbé elszánt csapattársakat, de nagyon nem bántam a várakozásnak álcázott pihenést. Mire a lemaradtak hozzánk, én meg magamhoz tértem, már nem gondoltam törvényszerűnek, hogy egy tó körül csak sima lehet a terep. Az út további része az osztrákoknál nagyjából tünetmentes volt. Nem rohantunk mint az őrült és szerencsére a lábam sem kezdett el úgy fájni mint a Balatonon. Azaz most már tudtam gyönyörködni a tájban, élvezhettem a tekerést. Nahát, hogy ez milyen jó így!  Aznap egy elég erős szél fújt, néha még az eső is szemerkélt a rohanó felhőkből, de tekerni nagyon jó volt. Persze az a tétel, hogy a biciklisnek mindig szembe fúj a szél most is beigazolódott. Volt egy szakasz a pamhageni határátkelő előtt ahol ez az erős szél teljesen hátba kapott, hát ott szinte repültünk! Aztán ismét szeretett szülőföldünkre értünk, a szél megint szembe fújt, az eső is eleredt, és megint emelkedők jöttek. Hmm, érdekes. Valahogy bringás szemszögből nézve is a sógoroknál minden szép, jó, könnyű, aztán ha haza ért az ember megint csak a szívás várja. Ennek a túrának volt egy extra inspiráló tényezője is. Ha sikerült visszaérni Hegykőre időben, el tudunk menni az ottani termálfürdőbe lábat áztatni. Lazításnak nem volt helye, tekerni kellett. Megint az elszántság hajtott, mert a lábaim már igen csak elfáradtak. A cél adva volt, véghez kellett vinni, el kellett érni. Sikerült! Mennyei boldogság volt a jó meleg vízben lazítani! Még azt is megemésztettem, hogy a fürdőbe is bringával mentünk, pedig az már nagyon nem akaródzott.

Természetesen a túra után jött az izomláz, de nyoma sem volt annak a pokolnak, amit Balatonon éltem át. Mindent összevetve ez már igazi sikerélményekkel és kellemesebb fáradsággal átélt túra volt.

Na, fog ez menni! Van remény! Tessék csak mozogni és jó lesz az!

Elindultam egy lejtőn lefelé, ahol lelkes és fanatikus emberek járnak előttem jó példával, rángatnak magukkal és én a legnagyobb örömmel követem őket, hisz tudjuk: a lejtőn lefelé nincs megállás!

A kezdetek I. rész: A pofon

Régen volt már, 2007-ben. Az akkori főnökeim András és Zsolt igazi közösségi emberek, született vezetők. Olyanok, akik egy ütközetben nem azt vezénylik, hogy előre, hanem azt hogy utánam! Dicsérhetem őket, mert most már nem főnökeim, bár még mindig vezetők a maguk posztján és továbbra is a munkatársaim. J

András igazi sport megszállott, Zsoltinak a túrabringázás a kedvenc hobbija.

Történt, hogy egyszer Zsolti felvetette, mi lenne ha szervezne egy bringatúrát, mondjuk a Balaton körül. Két nap alatt körbebringáznánk a tavat. Nekem nagyon tetszett az ötlet. Végre történt valami, ami kizökkenthetett a szürke hétköznapok taposómalmából. Mondanom sem kell, hogy elsőre rávágtam, hogy én megyek! Aztán persze elkezdtem gondolkodni, hogy jó-jó ez a nagy lelkesedés, de minimum 6 éve rá se néztem a bringámra, nem hogy tekertem rajta. De hát mindegy, menjük, mert tuti jó buli lesz. Eljött a nagy nap, nyeregbe pattantunk és nekiláttunk falni a kilométereket. Balatonfüredről indultunk, és Tihany felé kezdtük bekeríteni a tavat. Egészen Badacsonyig felhőtlen tekerés volt, de onnantól kiütközött az edzés hiánya, a 35 év sport nélkül. A lábaim elkezdtek fájni, a combom, a térdem. Alig bírtam tekerni. Hajaj, gondoltam magamba ezt nem teljesen így képzeltem. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de majd be sz…, szóval nagyon fájt. Akkor váltam a Flector kenőcs őszinte hívévé. Zsolti rutinos túrázóként, hozott magával egy tubussal, és azzal kenegettem a fájó részeket. Ez viszonylag tűrhetővé tette a kerekezést, de az első nap végére úgy kimerültem, hogy a nyári melegben vacogtam, annyira kitekertem magamból minden kalóriát. A második nap reggelén újra kellett tanulnom járni. Az hogy egyszer sikerült leguggolnom, igazi csoda volt. Gondolkodtam rajta, hogy Fonyód mellől valahogy elvánszorgok Zamárdiba, és szégyenszemre felülök a kompra, hogy a lehető legrövidebb úton elérjek ismét Füredre. De akkor elkezdett valami motoszkálni a fejemben, kb. mint egy hang. Eljöttem idáig, szép idő, jó hangulat, remek csapat, én meg hagyjam el a színpadot a hátsó ajtón? Hát azt már nem! Tekerek ameddig bírom! Őőőő, Zsolti, hol is az a Flector krém? Megvolt,én meg kenegettem magam serényen. Az meg ismét hatott. Szó mi szó bírtam a tempót, magam is csodálkoztam, hogy nem is fogtam vissza a csapatot, sőt az elsők között tekertem! Jó-jó a Zsolti szélárnyékában, de akkor is. J Na az volt az igazi öröm, amikor megpillantottam a Balatonfüred táblát! Hát ordítottam egy igen nagyot: Megcsináltúúúk!!!

Igen azt hiszem akkor dőlt el minden.

Mire elmúlt a túrán szerzett izomláz, volt időm átgondolni, hogy mi is volt ez a Balaton +kerülő túra. Mindenki élvezte a túrát, örömét lelte a tekerésben, a balatoni mártózásban, a finom vacsorában, csak én voltam, aki a pokolba érezte magát. A mozgás, edzés és az izomzat hiányát nem lehet lelkesedéssel pótolni. Úgy gondolom igen csak megérdemeltem azt a két nap szenvedést a nyeregben. Jó kis ébresztő volt, kb. mint egy pofon. Hát ja, valaki csak az ilyenekből tanul.

Mivel igencsak jól sikerült a túra, a lelkes csapat elhatározta, hogy a nyár vége felé is kellene egy tekerést szervezni.

Na, akkor addig is kezdjek csak valamit magammal, mert még egyszer így elszúrni egy remek eseményt a tohonyaságom miatt nem szabad!

Örök igazság, akármekkora közhely is: a láb mindig kéznél van! És akkor elkezdtem futni.