Az előző írásomban említett futás végén, amikor bandukoltam hazafelé, egy Opelben ülő srác kiszólt nekem, hogy van-e egy percem. Néztem furcsán, hogy mit akarhat tőlem, de persze megálltam. Látta hogy futásból jövök, és nagy hirtelen kezembe nyomott négy oldalnyi nyomtatott anyagot mindenféle futóeseményről. Elkezdte mondani, hogy ismerem-e a Sprint Futóklubot meg, hogy lesz ismét Panorámafutás a következő hét végén. Hö, hát ez így más ismerős! Nahát, de ez most lesz??? Emlékeim szerint ez valamikor nyáron szokott lenni, mert mindig nagy melegben futottam rajta. De nem, összekevertem a Tatai Minimaratonnal, és bizony-bizony május 8-án ismét jelenésem lesz a Csónakázó Tó mellett. Még jó hogy így megtalált ez a srác, mert lehet hogy lemaradtam volna erről az eseményről.
Na de ha már futás van, akkor az ne egyedül csináljuk! Persze rögtön elkezdtem kérdezősködni a melóban a futótárs kollégáktól, hogy ki akar jönni erre a laza kis 13 km-re, amúgy edzésként. Legnagyobb örömömre Jani barátom rögtön rávágta, hogy Ő biza jönni fog! Már korábban is szerettem volna elcsábítani Janit arra a futásra mit edzésként szoktam/tunk futni, hogy lássa, tapasztalja meg hogy milyen „élmény” a Turulhoz felfutni a Panoráma úton. Na most meg lesz adva a módja, hogy belekóstoljon a jóba!
Természetesen már hagyománnyá válik, hogy az időjárás faktor is beleszól a futóesemények alakulásába. Szombaton még ragyogó időben mentünk a családdal egy kis Rám-szakadék túrára, Dobogókőt is útba ejtve. Persze, hogy vasárnap reggel borús időre, szakadó esőre ébredtünk. Ehh, már megint sugározni kellett, mégpedig pozitívan. Lógtam az időképen, néztem a radarképeket és drukkoltam, hogy elvonuljon a front felhőzete délután kettőig, hogy ha el is kell ázni, akkor is már csak egy kicsi eső jusson. Ha de megint sikerült bevonzani a jó időt! Igaz hogy nem volt több tíz foknál, de legalább már nem esett, sőt még a nap is egyre többször búj elő a felhők mögül.
És megint azon kaptam magam, hogy futócuccba öltözök, és megyek a helyszínre, és nevezek, és izgulok, és örülök, és örülök, meg örülök. Hogy minek örültem ennyire? Örültem, mert felhívott Priger Pisti, hogy a rossz idő miatt korábban hazajött és eljön futni. Remek! Örültem, hogy találkozok Szilbereki Janival és végre közösen futhatunk. Örültem, mert szép, kellően hűvös, enyhén szeles, napos időben futunk, és nem fogunk elázni. Ugye hogy ez így csupa öröm é bódottá?!
Pontban kettőkor nekieresztettek minket a távnak. Szép lazán futottunk, csak semmi kapkodás, azé’ a 13 km nem kevés. Mindenki ment a maga tempójában, ez most azt jelentette, hogy a Jani kb. két kilométernél elkezdett lemaradni. Ha most az egyszeri olvasó lenézően legyint, hogy jah, csak ennyit tud, hogy már ott lemarad, annak kívánom, hogy egyszer tartson lépést az Altmann Andrással a János-forrástól felfele a Halyagosig. Nem az a nagy szám, hogy valaki rohan mint az őrült, és meghal a vége előtt, hanem az a kihívás, hogy tudjon a saját tempójában futni, bölcsen felismerje, hogy mi az ami számára megfelelő és biztos befutást eredményez. Jani most ebből hatalmas ötösre vizsgázott. A riasztócsengő időben meg tudott szólalni nála és volt ereje hallgatni is rá. Minden elismerésem!
A továbbiakban én Pistivel futottam, egyenlőre nem hagyott ott, de ugye ami késik, az nem jön időben… A panoráma útra az ötödik km után fordultunk rá, és kezdődött az egész verseny lényege, az emelkedő. Na ez hazai terep! Itt a szokásos tempót sikerült futnom, és megelőztem jópár embert a Turulig. Persze kezdtem jócskán lemaradni Pistitől, de ez itt nem lelki beteg gondozás, hanem futóesemény. Ez a lemaradás csak növekedett, ahogy megfordultunk a Turulnál és kezdtünk visszafelé futni a lejtőn. A hosszú egyenes után következik az S kanyar és az erősebb lejtő. Itt próbáltam annyira kilazulva futni amennyire csak tudtam és magam is meglepődtem, milyen sebességet haladni lefelé. Hja kérem amit elvesztünk a vámon azt be kell hozni a réven. Az autópálya híd után legnagyobb meglepetésemre utolértem a Pistit, aki oldalát fogva kicsit visszavett a tempójából. Rá is szóltam, hogy most már eressze ki a féket, és meg ne lássam magam mögött! Jólneveltségét mi sem bizonyította jobban, hogy amikor átmentünk az 1-es úton már ismét jó 20 méter volt az előnye. Amikor befordultunk a Táncsics útra, az ismét meg ajándékozott szubtrópusi mikroklímájával, azaz szélcsend, meleg és tűző nap. Hát ez nem esett jól. Szerencsére aztán megint feltámadt a szél és egy kicsit visszahűlt az ember forró feje. Tavaly is itt volt a mélypont, bár ott a túl erősen meghúzott cipőtől készültem ki, a meleg csak pont volt az i-n. Viszonylag jó tempóban fordultam rá az Ifjúmunkás útra, ami tulajdonképpen a célegyenest jelentette. Itt már bő 100 méterrel le voltam maradva a Pistitől, de ez akkor sem számított már. Úgy gondoltam, hogy jól futok, mert jól éreztem magam. Saját mérés szerint 1óra 7 perc 36 másodperc alatt sikerült megtennem a 13 km-t és ez is nagyon rendben volt.
A célba már várt a Pisti, mondtam neki, hogy menjünk vissza, várjuk meg a Janit is, jól esik a barátok biztatása az utolsó kíméletlen métereken. Mikor feltűnt futva bekísértük a célba, hangos bíztatások közepette.
Ez igazán jól sikerült esemény volt, jó időben, jó időt futottunk, jó barátokkal. Mi kell még?
Köszönöm Nektek!
Íme a futás útvonala:
