Jeles napra virradt a ma reggel! Futóeseményre. Ma volt a 28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton. Tartottam ettől a futástól, mert nagyon nem éreztem 100%-osnak magam. Ráadásul napos idő lévén meleg is volt. Még korán is kellett kelni, mert megbeszéltük a fiúkkal (Priger Pisti, Sári Laca és Halász Csabi), hogy melyik korai vonattal megyünk. Szóval az előjelek nem voltak valami biztatóak. De mostanában azt szoktam mondani, hogy inkább bánjuk meg, hogy megpróbálunk valamit, mintsem azt, hogy nem. Így nem volt kérdés, ennek bizony nekiállunk. Vagyis neki futunk. Egyedül álltam be a rajtzónába, mert mindenki más zónát kapott a tervezett ideje miatt. Szerencsére unokatesóm, Szabolcs rám akadt az ácsorgás közbe, mert Ő is olyan 1:50 körüli időt szeretett volna futni. Tavaly egy kicsit eltaktikázta magát és nem sikerült a vágyott idő körül végeznie. Az igaz, hogy a futás magányos sport, de ha olyan társsal, társakkal futsz, akik kb. azonos képességűek, bizony az inspiráló tud lenni. Ennek szellemében vágtunk neki a távnak. A menü a következő volt. Én diktáltam az iramot, néztem a kilométerenkénti időt, Szabolcs meg visszafogta magát és igazodott a tempóhoz. Ez talán egy kicsit furcsán hangzik, de 21 km az bizony nagyon hosszú tud lenni, ha az ember kirohanja magát az elején és nem osztja be okosan az erejét. A nagyok erre szokták mondani, hogy a hosszútávfutáshoz érnie kell a futónak. A kezdeti tötyörgés után sikerült a tempót felvenni, az 5perc/km-t. És innentől kezdve olyan dolgok történtek, mint még azelőtt soha. Képesek voltunk tartani az 5 perces kilométereket hajszálpontosan, sőt az első frissítés időveszteségét még be is hoztuk. Nagy kíváncsiság talált magára bennem, mert nem tudtam, hogy ezt így meddig bírom majd. Létezik az a bizonyos fal, amibe a futó bele tud ütközni és onnantól csak árnyéka lesz önmagának. Szinte pörögtek a kilométerek, megvolt az 5., aztán a 10-est is elhagytuk. Akár a hajlakk reklámba: az idő szép, az ember lelkes, de az idő még mindig kitart. A gyönyörű képbe a 14. km körül kezdtek belevillanni az első pixel hibák. Ott ugyanis ismét volt frissítés, aminek az ideje (+26mp) bent maradt a futóidőben, aztán pár km múlva megint volt egy frissítés ami szintén növelte az időnket (+46mp). Sajnos utána én már nem tudtam gyorsulni, sőt. Majd egy percet szedtünk össze. Ja, hogy mihez is? Szóval ismerve képességeimet és lehetőségeimet a nagy álmom az, hogy egyszer 1:45 alatt fussam le a félmaratont. Az eddig lefutott 16 félmaratonból a 2009-es Nike-n tudtam 01:49:50-es időt elérnem, ez volt addig a PB. Igen, az 5 perces kilométerekkel bizony az 1:45-s befutó időt céloztuk meg. Csak hogy legyen egy léc jó magasan, hátha nem verjük le. No, ott tartottunk, hogy a lassulás jeleit kezdtem mutatni. A 17. km-nél Szabolcs megkérdezte, hogy bírom erővel. Úgy éreztem, hogy ezt a tempót még tudom tartani, de gyorsulni biztos nem fogok. Mondtam is neki, hogy ha Ő még jól érzi magát, húzzon bele, ne maradjon velem. Így is tett. Őt már csak a célban láttam viszont. Jó lett volna még egyszer frissíteni, de éreztem, hogy újra begyorsulni talán túl nagy kihívás lenne, ezért már nem álltam meg inni és nyakon önteni magamat. Szerencsére a 18. km után egy slagból locsolták a futókat, így nem maradtam hideg víz nélkül. Innen már minden mindegy alapon futottam. Az előttem lévő 3 km-en már nem történhet olyan dolog ami engem megállásra késztetne. Ez az amikor az ember átvált fizikai erejéről (mert az már elfogyott néki) szellemi erőre. Az akarat és az elszántság dolgozik már ilyenkor. Ott villog a kép a befutó időről: 1:45, vagy 1:46, vagy 1:47. Mindegy melyik, csak kevesebb legyen, mint az eddigi legjobb. Ha már így sikerült eddig elszáguldanom. Talán az áll a legközelebb az igazsághoz, hogy nem lassultam tovább és ez már egy nagy dolog. Ahogy beérünk a ligetbe és közelítünk a célvonalhoz, az nagyon lélekölő. Hosszú, nyújtott kanyar, aminek sosem akar vége lenni. Nem látszik, hogy milyen messze van a cél. Csak a futás, futás és futás. Az utolsó lelki energia morzsák felélése. Remény hogy ebből még egy jó idő is kisülhet, de lehet hogy mégsem. És akkor előbukkan a fák lombjai között a cél. Ettől erőre kapva ledobom a láncokat amelyek eddig visszafogtak és lassítottak. És megvan! Befutottam! Űridő! 3 perc és 11 másodpercet javítva életem eddigi legjobb idején 01:46:39 alatt célba értem!!!
Öröm é bódottá!!! Szabolcs ez remek csapatmunka volt, köszönöm! Egyébként Neki meg hatalmas gratula a 01:44:45-es időhöz. Három kilométer alatt ez félelmetes gyorsulás. Asszem legközelebb 15-nél szók rá, hogy húzzon innen, ne sza.., izé tötyörögjön mellettem.
Végül, bár még mindig egyéni és magányos sport a futás, köszönöm páromnak, Katinak, hogy lehetőségem van elmenni futni. Köszönöm a futótársaknak, Altmann Andrásnak, Priger Pistinek és Babocsai Zsoltinak, hogy helyet adnak maguk mellet és együtt futhatunk, készülhetünk.
De a lényeg: 01:46:39!!! ÉÉÉRTEEED, ŰŰŰRIDŐŐŐŐ!!!
Szóval ez az új cél, ezt kell megdönteni…. :)
